Kétségek és a nagy változások

Már csak 2 napom maradt Tb-on... annyira hihetetlen, ahogy elrepül az idő. És az, hogy most örülnöm kéne, mert fél éve várok erre a lehetőségre, de mégis inkább félek. Félek, hogy nem fogok tudni beilleszkedni, nem fogok tudni elszakadni, nem tudok tovább lépni. Pedig muszáj. Eléggé belekerültem egy depresszív hullámba. Nem tudok kikelni az ágyból, nem tudom rávenni magam magam miatt semmire... még ha arról van szó, hogy valakivel találkozzak, akkor megy, de mondjuk le akarok menni sétálni egyedül, akkor nem megy...
Tény, hogy fáradt is voltam, tény, hogy magányosnak érzem magam, nem mindig olyan egyszerű egyedül lenni. Az, amikor a tejles magány szakad rám. Amikor nincs kihez szólni, de úgy érzed, meg sem érdemled. És elkezdek olyanokat halucinálni, hogy jobb lett volna, ha nem szakítok A-val. Mert akkor nem lenne mindez. De aztán észhez kell térítsem magam. Ő sokkal boldogabb mint velem valaha is lehetett volna és a szakítás a legjobb dolog volt, ami kettőnkkel történhetett és valójában soha egyetlen percig sem bántam meg. Egyszerűen csak a tudat, hogy most mindentől, ami biztos volt az életemben, amitől tudtam, hogy ki vagyok, most elszakadok, és ez ijesztő...
Titokban attól félek, hogy ki sem tettem a lábamat, de már elfelejtenek...
3 év... hihetetlenül izgalmas, érdekes, tanulságos 3 év. Remélem, nem fogom megbánni.

Imposztor!!!

Az a lehetőség eltűnni, távolodni látszott, amit fél éve lebegtettek meg előttem. Régen voltam annyira csalódott és rég volt az, hogy annyira nem találtam a helyem, mint abban a pár hétben melóban. Aztán kiderült, hogy pms miatt nem tudok aludni, és mivel ez sosem esik egy időszakra a teliholddal (mert attól sem tudok aludni), havi szinten van 2 hét, amikor ha valami apróság is bánt, akár csak felszínesen, akkor virrasztok. Márpedig bántott, hogy átverve éreztem magam és bántott, hogy úgy kell csinálnom, mintha semmi nem történt volna és menni tovább. Egyetlen pozitív oldala volt ennek: mivel évek óta csináltam ugyanazt, valahogy minden olajozottan ment magától. És elmúlt az imposztor szindrómám, nem vártam, hogy végül a munkahelyemen, ahol tehetségesnek és rátermettnek gondolnak, egyszercsak rájönnek, hogy nagy kamu az eddigi teljesítményem, és kirúgnak. Tartott ez múlt hét péntekig, amikor a főnököm szólt valamikor délben, hogy egyre vár az igazgató. Úgy voltam vele, hogy hát akkor ennyi volt, lebuktam, rájöttek, hogy mégsem vagyok annyira jó, és vége...
De nem... felgyorsultak a dolgok az akkor már oly távolinak tűnő, nekem felkínált lehetőséggel kapcsolatban, és mindenki mennyire boldog, hogy mások is felfigyeltek arra, amit csinálok és kiemelnek és minden. De én csak azt láttam magam előtt, ahogy a feldühödött tömeg összezár körülöttem és azt skandálja, hogy "Imposztor! Imposztor!" Egyelőre még nem hiszem el, hogy már csak hetek kérdése. Nagyon boldog vagyok, de rettenetesen félek attól, hogy rájönnek, hibát követtek el velem...

Más: kedden megszületett unokahúgom, Emma :) imádom, és nagyon büszke vagyok rá, hogy a nagynénje lehetek, ugyanúgy, ahogy ez a fiúkkal is volt, Áronnal és a kis angyal Zalánnal is. Annyira örülök, hogy a mi családunkat választották és annyira örülök, hogy még közelebb kerültem ezáltal tesómékhoz.

Még más: nem is tudom, voltam-e már olyan helyzetben, amikor egy egyoldalú szerelemnek a nem szerelmes oldalán állok. Elképzelésem sem volt arról, hogy emberek belém tudnak szeretni csak úgy, önmagam miatt anélkül, hogy én ezt akarnám. De ha neki sikerült, akkor lehet esélyem arra, hogy az az ember, aki nálam az a tényleg elérhetetlen szint... áhh... kinőttem én már az álmokból.

Van a szingliségnek az a pontja, amikor jobb híján az orchideáddal kezdesz el beszélgetni, konkrétan könyörögsz neki, hogy ne jusson elodje sorsára és valahol élje túl a veled való közösséget, mert nem szeretnéd, ha kipusztulna...
30 éves lettem és sosem éreztem még ennyire magányosnak magam.
 Annyira örülnék, ha valaki beszélgetne velem, ha elhívna egy sörre. Rém rossz minden hétvégén azt érezni, hogy sgyedeg vagy mint a kisujjad. Néha elöntenek kébyszerképzetek arról, hogyha lenne pasim, nem lennék ennyire egyedül... Néha attól félek, hogy ha már nem akarok szingli lenni, sem fogok kelleni senkinek. Néha megijeszt a magány.

A napos oldal.

Vannak viszont napok, amikor vállalhatatlanul boldog és elégedett vagyok az életemmel.
Még csak 6 éve, hogy Zsú meg én egész éjjel ittunk és én úgy mentem be a pékségbe dolgozni. Belegondoltam, mennyi minden tortnet azóta. Akkor M-mel voltam, aztán L, majd A... Hálával tölt el, hogy bár eltelt 6év, rengeteg dolog megváltozott, de egy valami örök: Zsú.
És hálás vagyok azért is, mert átgondolva az akkori életemet (anyámnál laktam, nem volt semmim, életcélom sem), és belegondolva a mostaniba szintén hálát érzek.
És próbálok mindig kevésbé félni, hogy valaki egyszercsak elkiáltja magát melóban, hogy "imposztor!" Remélem, egyszer majd magamban is megtanulok hinni.

A magány...

Van egy csendes társ, ki mellém szegődik néha és eltérít minden célomtól, nem hagyja, hogy boldog legyek. Leül mellém, képeket görget elém olyan pillanatokról, amiknek nem lett volna szabad megtörtenniük s fülembe súgja: "te figyelj, és mi lenne, ha..." Ez a magány. Képtelen gondolatok olyan dolgokról, amik sosem léteznek/léteztek. Csak ül és elvesz minden erőt, mindent célt, minden lendületet. Mert hagyom neki, mert hagytam, mert elég volt egy pillanat, hogy megremegjek, elkezdjek vágyni valakire, hogy egész nap utána ácsingózzak, hogy belemenjek, hogy elérjem azt a pontot, amikor egyszerre vagyok saját filmem rendezője és a főszereplője, a drama queen, A SZINGLI, a csábító. Mert lehetőségem volt rá, és egyből azt hittem, jogom is. Meginogtam, a földre zuhantam, ott maradtam... Egyszerre van bűntudatom (nem magam miatt... Miatta...) És közben visszasírom azt a "néhány tegnapi percet"...
Nem kereshetem önmagam úgy, hogy közben másra vágyom, és nem kereshetem úgy az igazit, hogy még magamat sem találom.
Épp nem tudom, hogy állok ebből talpra...  Rengeteg dolog vár még rám, de mindenre kell még várni... 3 hetet, 6 hetet, 2 hónapot... csak türelmet szeretnék... De azonnal.

Egyedül...

Nem tagadom, másfél hónapja szingli vagyok. Közel a 30-hoz rájöttem, sutba kell dobjam 13 éves korom óta kergetett, üldözött vágyaim, hogy a 3.x-et családdal üdvözlöm. Jó is kicsit lazítani és elengedni a "megkelltaláljamazigazit" belső kényszert. Kinyitottam egy ajtót, ami utat mutat egy másik világba, más módokat arra, hogy megtaláljam önmagam, hogy érvényesüljek, hogy boldog legyek.
Családommal fogom tölteni ha nem is kereken a 30-at, de tesóimmal meglepjük apukámat az ő 6.x-e alkalmából és pár napra kicsit itthagyjuk az országot. És hát pont szülinapom másnapján utazunk.
Én abszolút nem sajnálom most magam, ha akartam, benne maradhattam volna az előző kapcsolatomban vagy belemehetnék lamourokba a szakítás óta felbukkangató exekkel (akikkel évek óta nem beszéltem és kb váltásban tűntek fel ismét), de hát szóljon a 30.évem arról, akit az elmúlt 17-ben mindig valaki mögé soroltam: rólam.

.

Lassan egy éve, hogy elköltöztem, hogy a szívemben bevágtam egy ajtót és beleestem egy másikba. Észre sem veszem az idő múlását.... az első fél év a mohácsi nyaralást és a márciusi vakbélműtétemet leszámítva munkával és munkával telt. Csak azt veszem észre, hogy régi barátaim nagyrészt eltűntek, amiért senkit nem hibáztatok, max magamat. Csak 1-2 kitartóbb ember van még mellettem, amiért most, hogy végre tudok lazítani, igazán hálás vagyok nekik.
A. fantasztikus. Megtaláltam benne a múltamat, a jelenemet és a jövőmet.