Holtpont. /pont/

Azt hiszem, végre átestünk a holtponton... Nem volt kellemes, komolyan mondom... 1 heti majdnem folyamatos vita után vasárnap volt az a momentum, amikor pár másodpercre úgy tűnt, nincs tovább. Szombaton volt tesóm családi összeröffje, előtte volt egy óránk együtt, amit végigvitatkoztunk. Nem értettem, miért tesz különbséget a haverjai és Zsú között. Mármint olyan szinten, hogy Zsútól köcsögség volt azt mondani Tibinek, hogy a kisgyerek tőle ijedt meg, viszont Lacctól és Svédtől meg jogos volt, hogy nem tudom, meddig piszkáltak, stb. Persze míg itt én voltam a hülye, hogy felvettem a poénjaikat (mondom, kb fél óra után...), míg teljesen jogos volt, hogy Tibi kiakadt, és utána rendesen oltotta Zsút.
Én ezen nem tudtam túl lendülni. Ő pedig azon nem, hogy már megint hisztizek, stb. És akárhogy mondtam, nem tudott megérteni. Szóval a szó szoros értelmében vett áttörés vasárnap következett be, amikor is kb. 20 percet egy légtérben tartózkodott anyukájával. Klári nénit aggasztotta, hogy mióta P elment Csopakra, nagyon lefogyott, és nem értette, miért fontosabb neki mégis minden az evésnél. Összevesztek. Annyira, hogy Klári néni hangja elcsuklott, amikor megmondta neki, hogy rendben, mostantól ne is menjen haza, ha csak arra képes, hogy veszekedjen. Nálam valahol itt telt be a pohár. Oké, az még mondjuk talán 30%-ban jogos, hogy hisztisnek gondol, talán 10%-ban érthető, ha ki van akadva Zsúra, mert egy poénnak szánt mondattal beletaposott a 30 éves Tibi lelkivilágába, stb. Bizonyos szinten úgy éreztem, minden elfogadható, mindent meg tudok érteni. De azt, hogy a saját anyjával hogy beszélhet így, azt nem.
Amikor elindultunk tőlük vissza a sátrakhoz, elkezdtem osztani. Szerinte hegyibeszéd, prédikáció. Flegma volt, azt játszotta, hogy nem is figyel. Nem akarta megérteni, amit mondok, még csak meg sem próbálta felfogni annak a súlyát, amit minden hétvégén elkövet azzal, hogy mindig minden fontosabb neki annál, hogy magával törődjön (elegendő pihi, kaja, stb.) és hogy rendesen beszéljen az anyjával. Azt mondta, őt magasról lesz@rja, hogy milyen állapotban van most (5 kiló tuti lement róla, és az olyan testalkatúakon, mint ő, meglátszik). Megmondtam neki, hogy márpedig ez nem igaz. Ahányszor találkozunk, arról szövegel egy ideig, hogy mennyire lerobbant fizikailag Csopak óta, meg hogy olyan nyeszlettnek érzi magát, meg megint kinn vannak a bordái, és én általában alig bírom megnyugtatni, hogy 2 éve durvább volt, stb. Vagy ez már a holtpont után volt?
Mindegy. Akkor most jöjjön a holtpont. Igazán, ténylegesen, általam is elismerten hisztérikus állapotba kerültem. Ordítottam, sírtam, talán még káromkodtam is, mert megint engem nézett hülyének, hogy mi az, hogy őt osztom, amikor ő leszarja magasról, hogy mivan az anyjával. Azt hiszem, ő is valami hasonló állapotot ért el, csak némán. Rászóltam: "Oké. Most állj meg!" Majd lendítettem egyik kezem. Lefogta, majd a másikat. Azt is. Végül rúgni próbáltam, annyira kétségbe voltam esve. Majd csak úgy álltam. Ő ott akart hagyni, én megint nem engedtem. Folyamatosan elcsukló hangon mondtam neki, hogy engedje meg, hogy hozzáérjek. De nem akarta. Rettentően féltem attól, hogy kicsavarja a kezem (igencsak felbőszítettem), de azért folyamatosan felényúltam. Majd továbbmentünk. Megfogtam a kezét. Már alig beszéltem, csak folytak a könnyeim. Próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azt, amit neki már réges rég, percekkel a kézlendítések előtt meg kellett volna értenie. Majd felértünk, leültünk a többiekhez. Ők egymással beszélgettek, én tovább sírtam, és próbáltam bocsánatot kérni.
Lényegében közölte, hogy innentől fölösleges a magyarázkodás, meg zéró tolerancia, stb. Nagyon bunkó volt, jobban, mint előtte. Hogy miért nem hagytam ott? Egyrészt lelkiismeret-furdalásom volt (addig nem ismert mélységekig), másrészt most magamat éreztem bűnösnek, jogosnak éreztem, stb.
De talán még nem is ez volt a holtpont. Ezzel csak látszólagos (mert szerintem nekem volt igazam) okot adtam neki arra, hogy még bunkóbb legyen, haragudjon, stb. A holtpont, amin átesve már javult a helyzet: megint náluk voltunk. Lefeküdtem az ágyra, majd éreztem, hogy folynak a könnyeim. Amikor bejött, már a levegőt is szakadozottan, hangosan vettem. Azt hiszem, ezt hívták sírógörcsnek. Légszomjam volt, szaggatotta beszéltem, arcom-szemem feldagadt, stb. Látszott rajta, hogy megijedt. Mellém feküdt, és próbált vigasztalni. Próbált meghallgatni, megérteni, stb. Utána pedig picit vidítani. Simogatott, puszilgatott, amíg le nem higgadtam. Utána sokáig ölelt. Bevallotta, hogy nagyon megijedt, majd azt is, hogy nincs oka, joga haragudni. Kellett ez az egész ahhoz, hogy észhez térjen. És igen. Utána lényeges változások álltak be. megértette, hogy ha ő nem tud másokat tolerálni, nem várhat minden téren toleranciát a másiktól. És az, hogy ő érzékeny, az nem jogosítja fel arra, hogy egy-két ártatlan mondatért mások lelkébe tiporjon. Azt is felfogta, hogy azért hozom fel mindig a témát, hogy Lacc milyen köcsög volt, mert igazából fáj, hogy valami baja van velem, holott azt sem tudom pontosan, mit követtem el. Szóval megértett. És a többiekkel is máshogy viselkedett.
Szóval ennyi. A másik, ami miatt kiakadt: egyik srác, Tanki, valamitől kifeküdt falunapon. Ecet kapásból azt mondta, hogy Kuni adott neki zöldet. P pedig úgy kezdett intézkedni, mintha ő lenne a világ közepe. Arrogáns lett, fontoskodó, stb. Azon akadt ki, hogy felhívtam Kunit vasárnap délelőtt, hogy Klári néniék úgy tudják, Tanki mondta, hogy Kuni cucca miatt lett rosszul. P-nek nem tetszett, hogy leadtam a drótot Kuninak. Azt viszont nem tudta felfogni, hogy annyi hülyesége ellenére is barátként kezelem Kunit, és mint barát szóltam neki, mert úgy érzem, joga van tudni arról, miket pletykálnak róla. Majd a későbbiekben megint felhívtam, amikor kiderült, hogy Ecet asszociációja volt az, hogy Kuni keze benne van a dologban. Higgadtan fogadta, nem akarta megverni. P erről nem tudott. Én azért nem szóltam neki, mert nem tartottam fontosnak, mert még csak a nevét sem említettem, és mert azt hittem, tudja. Ugyanis a szobája előtt ültem a verandán, telefonáltam, amikor ő bement a szobájába. Na mindegy. Végülis: Kuni egy ideje nem látott zöldet, Tanki pedig attól feküdt ki, hogy 10 perc alatt benyakalt egy üveg viszkit.
Na mindegy. Azt hiszem, beszélt Laccal, elmondta, mennyire kibuktam, vagy nem tudom, mert tegnap semmi bunkó megjegyzése nem volt, amikor P-vel telefonon beszéltünk, sőt, talán még kedves is volt. P is. amikor vasárnap együtt jöttünk föl, átkarolt, magához húzott.
Egy biztos: ilyen durva veszekedésünk még nem volt. Nem is szeretném, ha lenne. Még mindig elkap a sírhatnék, ha eszembe jut. Egyrészt megbántam, másrészt... másrészt nem tudom. Annyi feszültség volt bennem akkor, hogy talán jogos volt a félelmem: ha ez így megy tovább, idegösszeomlásom lesz. Nem egyedül P miatt. Mert amúgy minden egyes körülöttem lévő probléma a tényleges méreténél nagyobbnak tűnt: féltem a közelgő munkától, a nyári Pesten-lakástól, mindentől, de nem volt kinek elmondjam. Vagyis lett volna. De nem tudtam volna, hogyan. És még valamitől féltem: múlt héten, szerdán Zsúval romantikus(:PPP) 5 órás margit-szigeti sétánkról tartottunk haza a 6-os villamossal. Felszállt egy férfi és egy nő (bizonyára többen is, de csak ők tűntek fel). A nő kézfején véres folt volt. Leült a mögöttem levő ülésre. Fújtatott, sírt. Próbálta megfogni a férfi kezét, nyújtotta felé a karját, de azt nem érdekelte. Itt még kis hasonlóságot véltem felfedezni köztünk. Értitek nem? Aztán megijedtem, amikor a nő ordibálni kezdett, hogy őt nem kell megvédeni, stb. Öklével csapott egyet a villamos kapaszkodójába. A Mester utcánál leszálltak, akkor egy hirdetést rúgott, ütött, stb. Én nem attóol ijedtem meg, hogy esetleg engem is bántani fog. Nem... Inkább attól, hogy ha minden így megy tovább (folyamatos veszekedés, egymás csesztetése), mi is ilyenek leszünk. Persze nem a menekülési ösztön fogott el. Meg akartam mutatni (leginkább saját magamnak), hogy a mi kapcsolatunk nem erre van ítélve.
Nos, én nem tudom, meddig tart majd ez a mostani, higgadt állapot. Azt hiszem, az eddig engem aggasztó problémák megoldódtak, vagy megoldásuk folyamatban. A többi... hát majd csak lesz valahogy. Igaz, amit annyiszor mondtatok: hullámvölgyek vannak, lesznek is. Lehet, hogy az elmúlt hét rémes volt, de azért annak is votlak szép pillanatai. Csak hirtelen többségbe kerültek a megoldhatatlannak tűnő problémák, ellentétek. Egy biztos: akármit is mond a látszat, szeretjük és tiszteljük egymást. És amíg ez így van, legyen akármennyi problémánk: mindent megoldunk, mindenre gombot varrunk.