Fáradt vagyok, agyi kapacitásom végéhez értem. Csak úgy. Krüszothemisz túl tesz rajtam, megírtam őt már dialógusban. De egy beadandóm még mindig nincs meg. Nem is lesz. Nem is akarom azt az órát...
Most csak egy felirat villog bennem: M-et akarom... 4 órája váltunk el kb., de már most hiányzik, egyszerűen kell, nélküle csak vánszorgásnak tűnik az egész élet. Egyik barátja, Barbi megkérte, hogy meséljen már neki rólam, mert bár találkoztunk, nem ismer, semmit nem tud rólam. M állítólag csak ennyit mondott: "Nem tudok mit mesélni... Olyan mint én." :) És igen, tényleg olyan. Álmomban otthagytam M-et, mert nem éreztem magam jó párnak, társnak, barátnőnek, kétségeim voltak magammal szemben. Hazamentem, majd rájöttem, hogy nélküle nincs élet. Visszamentem hozzá, de már majdnem késő volt. Összeszedte baráti társaságát, hogy inni mennek. Alig állt szóba velem. De nagy nehezen elmondtam, amit akartam, és talán megenyhült. Nem tudom a végét. M mellettem feküdt, szuszogására keltem, hozzábújtam, megöleltem, és ennyit mondtam: "Én soha nem foglak elhagyni!" Biztosított, hogy ő sem engem. Elmondtam neki, hogy mit álmodtam, és megnyugtatott, ahogy ölelt.
PMS idején, amikor mindenféle hülyeségen felkapom a vizet, és megbántom, mindig egy szerencsétlen, balfasz idiótának érzem magam, aki képtelen emberhez méltóan viselkedni. Ovis, ált.sulis és gimis éveim alatt mindig kerestem azt az Egyetlent, azt a Minden elsöprő szerelmet (by Ossian), azt a másikat, aki olyan mint én és mégis más... Ugyebár hittem már azt, hogy megtaláltam. Ugyebár szörnyű vége lett, mert mindenki megmondta, de én mentem a szívem után. Ami persze akkor az érintettnek még nem volt baj. Akkor még jó voltam, és intelligens. Aztán össze-vissza át lettem verve, és kiújult bennem az a valami, ami az ovis-ált. sulis-gimis éveimet végigkísérte: hogy engem nem lehet szerelemből szeretni, hogy hozzám nem lehet hűségesnek lenni, hogy én nem érek annyit, hogy én nem, én nem, én... M pedig jött, és átprogramozta az életemet, és engem, és mindent... Nagy nehezen, de elérte, hogy ne féljek attól, hogy minden környezetébe kerülő nővel megcsal (mert ugyebár ehhez voltam hozzászokva). Tudom szeretni olyan teljességgel, ahogy még soha senkit, és amikor beszélünk valamiről, ami csak évek múlva lesz esedékes, egy cseppnyi félelem sincs bennem, hogy nem húzzuk együtt addig. Ha azt mondja, örökké szeret, bátran elhiszem, és őszintén mondom...
Szóval ő az én hősöm. Hősiesen, szakítással való fenyegetőzés nélkül állja a sarat, mosolyog, ölel, szeret, amíg én PMS-elek, és amíg dúlnak bennem a hormonok.
Igen, szerencsés vagyok. És nemcsak azért, mert szakács, aki zenél, és aki dalszövegeket is ír, és akinek vannak érzelmei. Hanem azért, mert a kulcs nyitja a zárat, és mert a zsáknak van foltja, és azért, mert két hülye (/idióta) egy pár, és mert a vak tyúknak lett szeme... és mert tudom szeretni. És mert tud szeretni...
És itt egy felirat villog... a fejemben kattog, szuszog... most már alszik...
[Glitterfy.com - *Glitter Words*]
És mert van... létezik...
És mert mindennek köszönhetően a címmel ellentétben ez a bejegyzés sem a fáradságról szól...
Most csak egy felirat villog bennem: M-et akarom... 4 órája váltunk el kb., de már most hiányzik, egyszerűen kell, nélküle csak vánszorgásnak tűnik az egész élet. Egyik barátja, Barbi megkérte, hogy meséljen már neki rólam, mert bár találkoztunk, nem ismer, semmit nem tud rólam. M állítólag csak ennyit mondott: "Nem tudok mit mesélni... Olyan mint én." :) És igen, tényleg olyan. Álmomban otthagytam M-et, mert nem éreztem magam jó párnak, társnak, barátnőnek, kétségeim voltak magammal szemben. Hazamentem, majd rájöttem, hogy nélküle nincs élet. Visszamentem hozzá, de már majdnem késő volt. Összeszedte baráti társaságát, hogy inni mennek. Alig állt szóba velem. De nagy nehezen elmondtam, amit akartam, és talán megenyhült. Nem tudom a végét. M mellettem feküdt, szuszogására keltem, hozzábújtam, megöleltem, és ennyit mondtam: "Én soha nem foglak elhagyni!" Biztosított, hogy ő sem engem. Elmondtam neki, hogy mit álmodtam, és megnyugtatott, ahogy ölelt.
PMS idején, amikor mindenféle hülyeségen felkapom a vizet, és megbántom, mindig egy szerencsétlen, balfasz idiótának érzem magam, aki képtelen emberhez méltóan viselkedni. Ovis, ált.sulis és gimis éveim alatt mindig kerestem azt az Egyetlent, azt a Minden elsöprő szerelmet (by Ossian), azt a másikat, aki olyan mint én és mégis más... Ugyebár hittem már azt, hogy megtaláltam. Ugyebár szörnyű vége lett, mert mindenki megmondta, de én mentem a szívem után. Ami persze akkor az érintettnek még nem volt baj. Akkor még jó voltam, és intelligens. Aztán össze-vissza át lettem verve, és kiújult bennem az a valami, ami az ovis-ált. sulis-gimis éveimet végigkísérte: hogy engem nem lehet szerelemből szeretni, hogy hozzám nem lehet hűségesnek lenni, hogy én nem érek annyit, hogy én nem, én nem, én... M pedig jött, és átprogramozta az életemet, és engem, és mindent... Nagy nehezen, de elérte, hogy ne féljek attól, hogy minden környezetébe kerülő nővel megcsal (mert ugyebár ehhez voltam hozzászokva). Tudom szeretni olyan teljességgel, ahogy még soha senkit, és amikor beszélünk valamiről, ami csak évek múlva lesz esedékes, egy cseppnyi félelem sincs bennem, hogy nem húzzuk együtt addig. Ha azt mondja, örökké szeret, bátran elhiszem, és őszintén mondom...
Szóval ő az én hősöm. Hősiesen, szakítással való fenyegetőzés nélkül állja a sarat, mosolyog, ölel, szeret, amíg én PMS-elek, és amíg dúlnak bennem a hormonok.
Igen, szerencsés vagyok. És nemcsak azért, mert szakács, aki zenél, és aki dalszövegeket is ír, és akinek vannak érzelmei. Hanem azért, mert a kulcs nyitja a zárat, és mert a zsáknak van foltja, és azért, mert két hülye (/idióta) egy pár, és mert a vak tyúknak lett szeme... és mert tudom szeretni. És mert tud szeretni...
És itt egy felirat villog... a fejemben kattog, szuszog... most már alszik...
[Glitterfy.com - *Glitter Words*]
És mert van... létezik...
És mert mindennek köszönhetően a címmel ellentétben ez a bejegyzés sem a fáradságról szól...
2 megjegyzés:
nagyon örülök nektek. :) de tényleg. mindig jó érzés ezeket a bejegyzéseidet olvasni.
Annyira csodálatos dolog, ha két ember ennyire egymásra talál! :)Téged olvasva él még bennem egy kis remény, hogy talán egyszer majd én is így fogok érezni...
Megjegyzés küldése