Megint.

Az elmúlt héthez hasonlóan ma is ott tartok, hogy elegem van a munkámból. Mindezt úgy, hogy napok óta nem dolgoztam. Ez valahogy olyan lehet, mint a tegnapi ebéd. Ettem a marhahúslevest, ami el volt sózva, és amikor a további kajára gondoltam, ennek fényében már nem volt kedvem enni. Megkóstoltam a másodikat, de tényleg nem... És hogy érthető legyek: reggel felkeltem, és arra gondoltam, hogy dolgoznom kell, elment az életkedvem. Jó, utána végre megint M-mel találkozom. Azt nagyon várom. De azt hiszem, munka alatt végig a véraláfutásos kisujjkörmömet fogom nyomogatni, mert az a fájdalom is élvezetesebb a munkámnál. Átb@szás volt már az is, ahogy odakerültem. Mert elvileg telefonos kérdőívezés lett volna, mert azt mondták. Azt is mondták, hogy elég hetente 3 napot vállalni. Az állásinterjún derült ki, hogy eladni kell. Az is, hogy heti 3 nap, az csak kirívó esetben. Havi 50 óra legyen meg. csak 4 órás műszak van. Nyűűű... És hogy a péntek mindenképp legyen benne. Mert aki nem tud pénteket vállalni, az még most menjen haza. Nekem kellett a munka, mert kell valami kereset, mert kell...
Ki vagyok fakadva most éppen. Nincs-nincs-nincs kedvem... pénteken felmondok. Tudom, ez rövid életű. De egyrészt utálom, másrészt szeretném kézhez kapni az 5-ös diplomámat majd júliusban. Ahhoz ugye tanulni kell. sokat... ahhoz ugye idő kell... munka mellett az ugye annyira nincs. Kedv sincs. Váltani... Igényeltem Diákhitelt (csak erre a félévre és a legkisebb havi összeget, így nem fogom 60 éves koromban is ezt törleszteni), hogy pénzen ne kelljen görcsölnöm akkor, amikor ott lesz a szakzárás meg felvételik meg anyámkínja. Éntudom. És ezt muszáj...
Magamat bátorítom elsősorban, mert félek, hogy munka nélkül megint naplopónak, széltolónak érezném magam. És félek, hogy mások is annak fognak tartani. Remélem, nyáron megtalálom az álomdiákmunkát. Akár IKEA is lehetne. Órarendre jobban figyelnék és nekem heti 2-3 nap elég lenne. Nekik is.
Legszívesebben már ma felmondanék. De nemnem nem...