Pakol.

Éveket dobozolok, csomagolok. Nyáron másik szobába költözök, szeptembertől meg nem is biztos, hogy ELTE-s leszek. Nem is baj, legalább közelebb kerülök ahhoz, hogy elkezdhessem élni az elképzelt életemet. Szeretnék cukrász lenni, és M-mel élni valahol. Tetszik ez a jövőkép, és bár nem az évekkel ezelőtt elképzelt színész-rendező-drámaíró, mégsem érzem a sorssal/eseményekkel való megalkuvásnak. Tényleg ezt akarom.
Bár tény: anya befizette az MA felvételi csekkeket, szóval elmentem felvételizni. 50 pontosak a szóbelik. Értetlenül állok az irodalom- és kultúratudományi csak 28 pontom előtt. Magyar nyelv és irodalmon 38 lettem. Elkezdtem poénkodni, hogy ha lenne 3. felvételim, 48-as lehetnék. De nem baj. A pontszámok, vagyis a 38 elég ahhoz, hogy legyen esélyem felvételt nyerni, mivel sokan jelentkeztek, de sokan nem jöttek el, és 35 pontosoknak is elég... Másrészt ha nem vesznek fel, akkor sem fogom hű de sz*rnak érezni magam. Szerintem én mindent megtettem.

Kezembe akadt pár dolog még egy-másfél évvel ezelőttről. Többek között egy karácsonyi ajándék. Egy napló. Belelapoztam. Október közepe óta nem írtam bele. Nem is tudnék. Lelki szemetes volt, tele értetlen felháborodással. Nem olvastam, csak néztem a teleírt lapokat. Semmi érzelem. Csak néztem, és betettem az épp megkezdett dobozba. Azt hiszem, az emlékekkel mindig ez történik. Ami csak a helyet foglalja, és tudjuk, soha nem kell, megy a szemetesbe. A többit meg dobozokban sorakoztatjuk valahol hátul.

Egyelőre abbahagyom. Nóri elköltözik a kollégiumból. Egyedül maradok, és még azt sem a jól ismert terepen. A szintet nyárra lezárják, el kell költözni másik szobába... ejh. Mi lesz itt?