Illene.

"Illene" írni, vagy mifene. Mondjuk ki kérné rajtam számon?!
Káposztástészta illata szállong a levegőben. Nekem meg negatívan furcsa érzés a gyomromban.
Voltunk nyaralni. Nehezen írok róla. Egyedül azért, mert leírhatatlan az egész.
Emlékeztek még erre a bejegyzésre? Ez igazából 14-15 éves koromban keletkezett vágy. Első "szerelmem"től megkaptam első csókomat. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk. Valami kindertojci utánzatban volt egy lila szivecskés gyűrű, én pedig azzal szórakoztattam magam, hogy kisujjamon hordtam (az csak oda fért fel), és azon gondolkoztam, hogy ilyen kis bizsu gyűrűcskét kapok attól, aki később majd a férjem lesz. Nyaralás előtti nap vásárolgattunk. Én meg akartam nyugtatni magam, hogy van esélyem ilyen ládából ilyen kis gömbbe zárt gyűrűt kapni (az utóbbi időben ugyanis nem láttam, hogy bmelyikben is lenne), M ezt észre vette, és pont volt nála százas, és pont kaptam egy golyót. És pont gyűrű volt benne. És felhúzta az ujjamra. És tudom, (persze addig is, azóta is tudtam), hogy előttem áll az az ember, aki mindegy egyes apró kívánságomat hajlandó teljesíteni.
Persze, van még pár ilyen dolog a listán. De mellékes.
Nyaralás tehát fantasztikus volt. Szerelmesen töltöttük az időnket, csak mi voltunk, és olyan romantikus volt az egész, amilyet még soha nem tapasztaltam.
Első nap áttekertünk Hévízről (ott volt a szállás) Keszthelyre. Sötétben tekertünk vissza a sötét erdőn át vezető kerékpárúton, kivilágítatlan kölcsön járműveinken. Túléltük.
2 nap pancsoltunk, voltunk erotikus panoptikumban, horroráriumban.
Vissza akarok menni. Akkor meleg volt, és a nap minden percében láthattam.
Majd töltök fel képeket.
Nyaralás utáni hetet náluk töltöttem. 3 napot ebből is kettesben. Mintha együtt élnénk... Imádtam azt az időt. Akkor, 17-én kiderült, hogy nem vettek fel koliba. Majd az, hogy öcsémet sem. Pánik, albikeresés. Közben sok M és munka.
Majd amikor 25-n végső kétségbeesésemben beléptem kolis rendszerembe, hogy megnézzem ott a fórumon az albihirdetéseket, láttam, hogy mégis felvettek. 23án módosították az elsős felvételi ponthatárt. Nem értesítettek róla. Mindegy. Öcsém is kapott kolihelyet, ő fellebbezéssel. Minden probléma megoldva.
Tegnap reggel búcsúztam el M-től. Hazafele ezeket a gondolatsorokat pötyögtem a telefonomba: "Reggel, amikor elbúcsúzunk, titokban mindig abban reménykedek, hogy ez az egész csak vicc és igazából nem is kell elválni. Nem mintha attól tartanék, hogy akkor ennek az egésznek vége lesz. Egyszerűen minden nélküle megtett lépés felér egy késszúrással. Olyan érzés lehet, mint amilyen a kis hableánynak lehetett, amikor lábai először érintették a talajt. Már pedig az borzalmas volt. Ezt tőle tudom. Sokszor beszélgettem vele kiskoromban a fürdőkádban a víz alatt."
Holnap látom. Lehetne holnap. Valahogy csak vele...