Gondolom, fészen mindenki látta már a dolgokat az eltűnt lányról. Meg ha belegondolok, hogy hány ember agyát húztam fel azzal, hogy elküldtem a meghívót...
Leginkább az az oka, hogy én egészen pontosan a fővárosban sétálok rengeteget... egyedül... este... van, amikor épp úgy hozza az élet, hogy miniszoknyában. Persze, mert felelőtlen vagyok... meg mert a séta lételemem, és ha úgy tartja kedvem, akkor hajnalban sétálok Astoriáról a Móriczig.
Nagyon-nagyon szomorú, hogy a lány eltűnésétől számítva másfél nap után kezdték meg a keresést. És akkor is azért, mert nem ment be dolgozni.
Örülök annak, hogy M-mel minden egyes nap beszélünk.... és annak is, hogy mindig felhívjuk egymást buli után, ha hazaértünk. Így az "nyugtat", hogy ha eltűnnék, ő azonnal tudná és érezné, hogy valami nem okés...
Sokan szenvednek, hogy hát ettől még nem lesz meg... De attól még hihetünk a csodákban, nem???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése