Fáj a torkom. Meg néha tök forrónak érzem magam. Máskor hidegnek. Eddig csak egy laza hőemelkedés. Pihenek. Holnapra jobb lesz.
Lassan letelik az első egyetemi hét. Tele volt izgalmakkal. Lassan már az összes BA-s baráttal összefutottam (Nati, Hajni, Steffie, Ági, Kinga, stb.), helyre állt a barátos lelki békém.
Legnagyobb izgalom: szakdolgozatos mizéria utáni első találkozás SZG.-vel. Gon.dolom, mindenki emlékszik rá, hogy váltunk el. Nos. A találkozós sztori.
A 4. emeleten álltunk Kingával, órára várva, de a tanár (aki a régi magyar tanszékvezető is) nem volt még sehol. Én korábban, még egyedül várakoztam, már hallottam SZG. hangját, mivel neki is a 4.en van az irodája. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de csak a kifele szállingózó hallgatóival beszélgetett, én pedig elfordultam, feltűnően nem észrevéve őt, mert egyedül gyengének éreztem magam a találkozáshoz... Aztán visszament a szobájába. Jött Kinga, majd nemsokára SzG. is megnézni, hogy benn van-e OG. (tansz.vezető, tanárom). És ahhoz el kellett jönnie felénk, és látnia is kellett engem. Köszöntem neki, erőltetett nyugalommal, majdhogynem jóindulattal is, hogy "Jó napot kívánok!" Ő meg: "Jónapot!" OG ugye még nem volt benn, visszament szobájába és bevágta maga után az ajtót. Majd megérkezett OG, bementünk, leültünk, majd SzG. is, először megkérdezte OG-t, h visszahozhatja-e a gépet. Amikor visszatért, OG bemutatott minket, "ők itt az új régimagyaros kollégák!" felkiáltással. Rámnéz:
"Maga is?"
"Igen." - feleltem már némi büszkeséggel vegyes félelemmel.
"Ezek szerint mégis sikerült!" (és arckifejezése alapján magamban kiegészítettem mondatát, hogy "pedig én mindent megtettem, hogy ne")
"Sikerült hát!" mondtam, és majdnem mosolyogtam, meg közben majdnem bőgtem az idegességtől. OG megmondta, hogy tuti lesz óránk ezzel az emberrel. Én pedig magamban megfogadtam, hogy ha lesz is, akkor én büszke leszek arra, hogy az ő segítsége nélkül is, de lediplomáztam, bejutottam, és bebizonyítom neki és magamnak is, hogy jogosan, és hogy nem vagyok HÜLYE!
A szakirányom végre gyakorlatibbnak tűnik minden eddiginél. Középkori szövegek mai helyesírású átírásaiból fogunk antológiáz csinálni a félév végére. Tetszik.
Am. nem tettem le arról, hogy tanár legyek. Persze egyetemen. De biztosan tudom, hogy 35 éves koromra már nem látnám értelmét annak, hogy tanulmányokat írjak. Semminek érezném az egész munkát, amit csinálok. Nem tudnám komolyan venni magam, és ennek a legfőbb oka az, hogy generációról generációra egyre kevesebben becsülik hallgatók közül magát a tanárt. Nem érezném azt, hogy megvan a munkának az eredménye. És egyre kevésbé szeretek emberekkel dolgozni (pl. pénztárkodás...)
Inkább eltávolodnék. Egy ajtó mögé, ahonnan sós és édes illatok keveréke, konyhai gépek zaja száll ki... egy ajtó mögé, pedig elképzelésem sincs, mit rejt. Cukrászműhely... nade milyen is az?
Lassan letelik az első egyetemi hét. Tele volt izgalmakkal. Lassan már az összes BA-s baráttal összefutottam (Nati, Hajni, Steffie, Ági, Kinga, stb.), helyre állt a barátos lelki békém.
Legnagyobb izgalom: szakdolgozatos mizéria utáni első találkozás SZG.-vel. Gon.dolom, mindenki emlékszik rá, hogy váltunk el. Nos. A találkozós sztori.
A 4. emeleten álltunk Kingával, órára várva, de a tanár (aki a régi magyar tanszékvezető is) nem volt még sehol. Én korábban, még egyedül várakoztam, már hallottam SZG. hangját, mivel neki is a 4.en van az irodája. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de csak a kifele szállingózó hallgatóival beszélgetett, én pedig elfordultam, feltűnően nem észrevéve őt, mert egyedül gyengének éreztem magam a találkozáshoz... Aztán visszament a szobájába. Jött Kinga, majd nemsokára SzG. is megnézni, hogy benn van-e OG. (tansz.vezető, tanárom). És ahhoz el kellett jönnie felénk, és látnia is kellett engem. Köszöntem neki, erőltetett nyugalommal, majdhogynem jóindulattal is, hogy "Jó napot kívánok!" Ő meg: "Jónapot!" OG ugye még nem volt benn, visszament szobájába és bevágta maga után az ajtót. Majd megérkezett OG, bementünk, leültünk, majd SzG. is, először megkérdezte OG-t, h visszahozhatja-e a gépet. Amikor visszatért, OG bemutatott minket, "ők itt az új régimagyaros kollégák!" felkiáltással. Rámnéz:
"Maga is?"
"Igen." - feleltem már némi büszkeséggel vegyes félelemmel.
"Ezek szerint mégis sikerült!" (és arckifejezése alapján magamban kiegészítettem mondatát, hogy "pedig én mindent megtettem, hogy ne")
"Sikerült hát!" mondtam, és majdnem mosolyogtam, meg közben majdnem bőgtem az idegességtől. OG megmondta, hogy tuti lesz óránk ezzel az emberrel. Én pedig magamban megfogadtam, hogy ha lesz is, akkor én büszke leszek arra, hogy az ő segítsége nélkül is, de lediplomáztam, bejutottam, és bebizonyítom neki és magamnak is, hogy jogosan, és hogy nem vagyok HÜLYE!
A szakirányom végre gyakorlatibbnak tűnik minden eddiginél. Középkori szövegek mai helyesírású átírásaiból fogunk antológiáz csinálni a félév végére. Tetszik.
Am. nem tettem le arról, hogy tanár legyek. Persze egyetemen. De biztosan tudom, hogy 35 éves koromra már nem látnám értelmét annak, hogy tanulmányokat írjak. Semminek érezném az egész munkát, amit csinálok. Nem tudnám komolyan venni magam, és ennek a legfőbb oka az, hogy generációról generációra egyre kevesebben becsülik hallgatók közül magát a tanárt. Nem érezném azt, hogy megvan a munkának az eredménye. És egyre kevésbé szeretek emberekkel dolgozni (pl. pénztárkodás...)
Inkább eltávolodnék. Egy ajtó mögé, ahonnan sós és édes illatok keveréke, konyhai gépek zaja száll ki... egy ajtó mögé, pedig elképzelésem sincs, mit rejt. Cukrászműhely... nade milyen is az?
3 megjegyzés:
Persze hogy nem vagy hülye. :) Csak fölvitte az embernek Isten a dolgát, hogy benne lehetett az éretlenségiben. Idővel úgyis visszaszáll a földre, mert vissza kell szállnia, addig meg ne bosszankodj miatta. Bosszankodjon ő, hogy hiába akart megbuktatni Téged, nem sikerült neki. :D A cukrászműhelyeket meg csak mesebeli varázstermeknek tudom elképzelni, olyannak, mint a Charlie és a csokigyárban, csak sokkal karácsonyibb hangulattal... varázslatos lehet, annyi szent. :)
Sikerült emelt fővel a szemébe nézni a mumusnak. Büszke vagyok rád. :)
Ügyes vagy, hogy így szembe tudtál nézni vele! :) Továbbra is csak így, bátran!
Hú, a bejegyzés vége teljesen igaz rám. Én sem bírnék egy életen át szinte haszontalan munkát végezni. Úgy lennék vele, hogy tul.képpen senkinek sem használok azzal, amit csinálok, és ez elvenné a kedvemet. Jó, hogy Neked van már egy alternatíva. Nekem az újságíráson kívül nincs más ötletem.
Megjegyzés küldése