Nagynéném tegnap töltötte be a 60. évét, ezért meghívta a családot magukhoz ebédre. Gondoltam, ha szülinapja van, én pedig tudok sütni, miért ne képezhetné az ajándék részét egy remekbe szabott szülinapi torta. Tegnap sütöttem meg a piskótát (amiről megtanultam, hogy ne tegyek fölé egy sütőrácsot és arra kalácsot sülni, mert bizony felmehet akkorára a tészta, hogy egy óvatlan mozdulat, és zsuppsz, a gyönyörűséges, csodálatosan könnyű (zí büszkesége-féle) piskóta teteje elkenődve landol a sütőrácson és a sütő tetszőleges pontjain. De persze ez nem szegte kedvem (háth dehogynem, jól bőgtem is egész este, míg nem sikerült egy jót beszélgetnem M-mel, és meg nem nyugtatott). Kb. azt éreztem, hogy sosem leszek jó cukrász. És felerősödött bennem az az érzés, ami néha tankonyhán tör rám: k*rvára nem értek semmihez, béna vagyok, lassú, tesze-tosza... De M megnyugtatott, és reggel is beszéltünk, és akkor is öntötte belém a lelket. Aztán nekiláttam a krémkeverésnek. Persze miért is ment volna zökkenőmentesen?
Egyesek sárgakrém receptje majdnem bevitt a csalitosba, aminek 0,5 liter HULALA látta volna kárát. A liszt, tojás és tej mindenféle arányú keverése, amennyiben csak ez a 3 anyag szerepel benne, engem ilyen-olyan állagú palacsintatésztára emlékeztet. Amit én nagyon szeretek, de nem krémben. Na mindegy, 3 másik recept segítségével megcsináltam a krémet, elkevertem a tejszínnel, és csodálatos állagú akármit kaptam. Na mindegy, a lényeg az állagon van, mert általában a torta teljes úsztatását, a krém kenését tökéletesen meg tudtam oldani azzal, ha fentről csurgattam, most viszont kenni kellett, és lehetett, és kibírta az alsó réteg mindenféle konyhaelárasztás nélkül a 3 másik piskótát kenéssel együtt. Díszítésben még pancser vagyok...
De az eredmény a képen látható, és azért kis jóindulattal szépnek is nevezhető. Finomnak mondjuk finom lett :D
És igen. Előtte utána fotó :D Meg így lehet látni a felépítését is :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése