Anyázós... -.-

Anyámmal megvolt a nagy balhé. Természetesen mindig minden a másik hibája... És ez rajtam csattan.

Ma reggel megkérdeztem, hogy nem tudná-e a fürdőben felkapcsolni a villanyt, mert vakít, hogy az előszobáé van felkapcsolva. Aztán egyből, hogy ezt most hagyjam abba, mert olyan tudna mondani, amivel nagyon megbántana. Mondtam neki, hogy mostmár mindegy. És kibukott: hogy amikor ő kérdezte, hogy hozzáköltöznék-e, akkor azt mondtam, hogy hát ő felejtse el, hogy én megint szülői felügyelet alá kerülök. És hogy ő mondta, hogy tényleg költözzek oda, mert két lakást nézett, a másik nagyobb volt. És hogy ez neki milyen rosszul esett. És hogy milyen hülyén érezte magát, amikor mondtam, hogy mégis odaköltöznék. Meg hogy amikor otthon volt, apával már semmi közük nem volt egymáshoz másfél éve, és apa ezt nem tudta felfogni, és folyton ellenőrizgette a telefonját, sms-eit, kérdezgette, hogy hova megy, miért? meg csapkodta az ajtót, meg izélt vele, hogy miért kapcsolja fel a villanyt...

Meg persze, hogy nem akar beszélgetni velünk, mert valamelyikőnk mindig ment valahova, vagy valamelyikőnk mindig gépezett... Persze, hogy nem volt kedve kiülni a nappaliba hozzánk, amikor előtte órákon keresztül lenn robotolt a konyhában és a kutya sem volt rá kíváncsi... Bezzeg apához odaültünk a nappaliba. Meg hogy átmentem nőimhez, amikor otthon voltam, és őt meg le se sz*rtam, és nem voltam ott, amikor beszélgetni akart....

Meg ilyenek.

És ilyenkor el van felejtve, hogy mindig próbáltam úgy időt szakítani, hogy ha otthon vagyok, legyen együtt egy ebéd meg egy vacsora közösen, a családdal.

Hogy én utálom, ha valaki ott van a konyhában, amikor sütök-főzök-mosogatok, akkor miért zavarnék másokat?

Hogy az, ahol apa aludt, a nappali, az apa kiköltözése előtt évekig a nappali volt. A család gyülekezőhelye, együtt tv-ztünk. És hogy amikor oda kiülünk, mi nem feltétlen apához ülünk, hanem a ház egyik központi helyére, ahol együtt szokott lenni a család. (Együtt volt, amíg anyára 3-4 éve rá nem jött az, hogy neki muszáj fekve tv-znie, és el nem vonult minden egyes alkalommal bátyám szobájába úgy, h gyakran még az ajtót is becsukta...)

Meg az, hogy amikor hazaérek, első utam a konyhába vezet, amikor lenn van, és beszélgetek vele. Csak hát az elmúlt 7-8 hónapban elég ritka volt az ilyesmi, mert inkább a gép előtt ült, úgy meg nem lehetett vele beszélgentni, mert zenét hallgatott. Meg reggel sem azon törte magát, hogy mondjuk csinál bundáskenyeret, akármit, és akkor az a reggeli... Nem... A gép előtt ült... És úgysem fogja megérteni... pedig én próbáltam, de ő még mindig nem látja át, hogy mit is akartam kifejezni.

Az elmúlt időben abszolút nem volt már a család része. Mindig is kicsit különc volt, máshol jártak a gondolatai, nem figyelt arra, hogy az emberek miről beszélgetnek körülötte. Nem egyszer fordult elő, hogy valami sulis sztorit meséltünk vacsinál, pl. hogy hogy sikerült egy dolgozat, és anya fél perccel a témaváltás után tette fel a nagy kérdést: na és? hogy sikerült a dolgozat?

Nem ült ki velünk tv-zni. Nem sütött, nem is igen főzött, nem takarított, nem igazán mosogatott. Ha csinált valami kaját, semmit nem mosott el maga után.

Nem beszélgetett velünk, nem figyelt arra, amit mondunk.

Teljesen elzárkózott előlünk.

Most pedig csak azért, mert megkértem, hogy a fürdőben kapcsolja fel a lámpát, ne az előszobában, mindent a nyakamba zúdított.

Ritkán csinál ilyet a tüdőm, de most annyira kiakadtam, hogy majdnem megfulladtam. Nem kaptam rendesen levegőt, nem tudtam nyelni.

Elképzeltem már sokszor ezt a veszekedést, álmodtam már róla. De valahogy mindig megértőbb anyám volt képzeletben. És ez egy kisebbfajta csalódás volt.

A hülye villanykapcsolás miatt úgy csinált, mintha egyrészt az én hibám lenne, hogy neki milyen szar volt otthon, másrészt meg mintha folyamatosan ellenőrizgetném, hogy hol van, mit csinál, miért? kivel? mikor jön haza? stb. Holott próbálok diszkrét lenni, semmire sem rákérdezni, nem csodálkozni, hogy miért van negyed üveg rosé a hűtőben, két pohár a csöpögtetőtálcán, olyan sokféle nasi felbontva, stb. Próbálok minél kevesebbet ittlenni. Hogy ne zavarjam...

Amikor eldöntöttem, hogy mégis hozzá költözök, akkor megkérdeztem, hogy nem lesz-e ez a lakás kicsi, nem lesz-e baj, hogy én is itt lakom, nem fogok-e zavarni, elférnek-e a cuccaim. Ő bizonygatta, hogy neeeem, dehogy, itt van a két ajtós szekrény, csak nekem, ő pakol a másikba, a munkatársaitól felfújható vendégágyat kap búcsúajándéknak, majd alhatok azon, megoldjuk, jó lesz, stb...

Persze nem voltak túl nagy reményeim. Anyám kb. képtelen az együttélésre, nem igazán zavarja, ha reggel zajt csap, amikor felkel. Nem zavarja, ha mindenhol az ő tiszta/szennyes ruháiba botlani. Szóval ja...

Én meg tényleg próbáltam kedves lenni. Ha jobban belegondolok, akkor a próbálni azért próbálni, mert nem tudhatom, hogy a másik is kedvességnek érzékeli-e, és így csak annyit tudok mondani, hogy megpróbálni. A 3 gyereke közül egyedül én állok vele szóba. Ha otthon vagyok vagy akárhol és látom, hogy van nem fogadott hívásom tőle, visszahívom. Az egyetlen voltam, aki tortát vett neki szülinapjára. Beszélgetek vele, stb. Otthon is velem beszélt a legtöbbet. Még úgy is, hogy két hetente voltam otthon, és néha nőimnél voltam.

Persze úgy nem, hogy egész nap a gép előtt ült, és csak kajálni szállt ki .

Mindegy-mindegy... jönnek ezek az oda-vissza dolgok.

Én csak azt tudom, hogy nem akarok beszélgetni vele. Nem akarok a közelében lenni, és nem akarok vele lakni.