Amikor elhatározom, hogy nem fogok törődni emberekkel, akik velem sem törődnek (nem keresik társaságom, mintha teljesen elfeledkeztek volna rólam, valahogy már nem vagyok elég fontos), és rájövök, hogy talán ők előbb kezdték el a nemtörődömséget és annyira, hogy már nem is érdekli őket a nemtörődömségem, megijedek. Hogy lehet az, hogy jóban voltunk, de amint elkerültem innen, én hívtam, én írtam, én kezdeményeztem találkozót, és most esetleg mégis ő van megsértődve, mert egy ideje nem beszéltünk (azért, mert legutóbb azt írta, hogy amint tud, ír többet, én meg azóta is arra várok...). Hogy lehet az, hogy egyszercsak ennyire nem vagyok fontos? Hogy lehet, hogy emberek, akik nekem annyira fontosak, egyszercsak elhagynak? Hogy nem vagyok ott az "Akik fontosak" mappában, hogy nem is létezem egyszercsak?

Fáj, és nem hagy nyugodni...

Mindenkori barátnőim közül 3-an vannak, akikről tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Pedig én azért a többiért is bármit adtam volna... bármit, hogy ne vesszek el a süllyesztőben. Bármit, hogy tényleg fontosnak érezhessem magam. Csalódott vagyok, és sírok, pedig nem kéne, mert valószínű az egész nem ér ennyit, ha egyszer ennyi. Sokat álmodok azzal, hogy találkozom velük, és szememre hányják dolgaim, hogy ekkor nem voltam ott, akkor nem, stb... De ugyanúgy ők sem. Valahol már nagyon rég elvesztünk egymás mellett, és nem értem... Úgy fáj, mint egy szakítás, vagy épp még mélyebben. Hogyan kell egyszerűen csak sz*rni rá, és menni tovább?

Megint este nyolckor kávéztam, mert finom, és nem tudok aludni, és ezen kattogok.

Karinthy: Utazás a koponyám körül-jét olvasom, lüktet egy ér a koponyámon, és mennyire nagyon rossz érzés belegondolni, hogy nem vagyok elég.

Jajj, M-mel minden rendben, ennek a posztnak nincs köze a kapcsolatunkhoz. Imádom, szeretem, és nélküle tényleg nem tudom, mihez kezdenék.

Nem tudom, miért akarom azt görcsösen, amiről már régen lemondtam. Egy egyszerű hiúsági kérdés, egy hatalmas örvény... Hosszú idő óta először meg kell kérdőjeleznem saját fontosságom, és ha belegondolok, hogy ez nyomaszt hosszú idő óta... Valamiért azt akarom, hogy ez másnak is fájjon, és hogy ez a pár barátság ne múlhasson el csak úgy csendben az "eltávolodtunk egymástól, és már nem is próbáljuk meg elérni egymást a félhomályban" bélyeggel. Ne csak nekem fájjon, mert ez megint azt jelentené, hogy íme, egy-két-három-100000000000 ember, aki szerint én egyszerűen elfelejthető és pótolható vagyok... Ezt (nem) hagyhatom?!

Kicsit egós bejegyzés... de úgy éreztem, muszáj kiírnom a nagyvilágnak.