A nap nagy 'AHA'-ja

Jahogy anya még mindig nem fogadta el, hogy nem akarok már egyetemre járni, majd a diplomámmal elhelyezkedni, és szellemi munkát folytatni. Aha...Most olvastam a csudijó kis blogját... Szerinte eltékozlom a tehetségem (azzal, hogy kiiratkozom egyetemről, nem diplomázok újra és nem akarok szellemi munkát), mert anno SzG összetörte az álmaim, és ezért... Meg hogy azért BP-et választotta költözési célul, mert úgy érezte, be kell avatkozzon az életembe. Ja... 

Amikor SzG összetörte az álmaim, végre rájöhettem, hogy nem is ezt akarom csinálni, amit addig, mert a pályám el volt kb rendezve: egész általánosban jeles tanulónak kellett lennem (voltak rosszabb jegyek, melyekért veréssel jutalmaztak), majd 8.-ban rámfogták, hogy jó eszem van, ezért gimnáziumba menjek, ne tékozoljam el... Nem volt választásai lehetőségem. Majd egy gimnázium után is csak egy lehetőségem volt: egyetem. 

Mivel mindig minden tök simán ment, nem kellett elgondolkoznom, tényleg ezt akarom-e... Hajtott a megfelelési kényszer, meg a vitáktól való félelem. Meg hogy még 19 évesen sem hittem el, amikor megbuktam szófajtanból, hogy nem fognak felpofozni, hogy 1-est kaptam.

Szóval minden teljesen simán ment, és amikor jött egy tényező, aki ezt felborította, akkor el kellett gondolkoznom, hogy tényleg akarom-e ezt így tovább. És nem. És találtam valamit, amiben nagyobb örömömet lelem, mint a több órás könyvtárazgatásban, 1 hét alatt 800 oldal elolvasásában, értelmetlen műelemzésekben... Mégpedig a sütés. És egyre erősödött bennem az a tudat, hogy nem akarok 60-70 évesen ráébredni, egy tényre, majd esetleg az alkoholba menekülni miatta: engem a puszta szellemi munka nem elégít ki. Olyat akarok csinálni,amit bárki megért, amit nyelvtől függetlenül "el lehet adni"... a sütés pedig pont ilyen. Egy sütemény pont ilyen.

És hogy már kinőttem a tinikori  verselést: már nem írni akarok, ha fúj, ha esik, ha szúr, ha fáj.... Már sütni akarok... már egy krémrózsába akarom 'beleölni' az emberek iránti szeretetem, és nem egy rímbe.

10 éve biztos arra gondoltam volna az 5 éves érettségi találkozóval kapcsolatban, hogy versben fogok megemlékezni az együtt töltött 4 évről. De mára már van egy konkrét képem arról, hogy milyen legyen az osztály tortája, és hogy minden megjelent grillázskacsát kap tőlem ajándékba.

Már nem 8 éves vagyok, akinek meg kell mondani, hogy mit csináljon. Persze, hogy kicsit kesze-kuszának tűnik az életem: úgy érzem, 21 éves koromig egy külső tervet éltem. És csak utána kezdtem igazán öntudatra ébredni, és azt csinálni, amit tényleg szeretnék. De mire ez így alakult, a családom egyre jobban széthullott, és megint összezavarodott minden körülöttem. De ő, aki soha nem méltatott arra, hogy megnézze, ki vagyok igazán, hanem csak rám vetítette a kis sablont, amit megrajzolt rólam, és a kilógó részeket próbálta levagdosni, nem fogja észre venni, hogy már rég túlnőttem rajta. 

Nem is érdekelné, mert mint minden szülő, meg van róla győződve, hogy tudja, mi a jó a gyerekének. Ezzel csak az a baj, hogy nincs tisztában azzal, ki vagyok én.

Amikor egyik kedvenc bloggerem a Merida, a bátorról írt, én örültem, hogy az én anyukám már elfogadta, hogy mit akarok, és már nem kell azt akarjam, hogy 'Medvévé változzon'. Hát, azt meg végképp nem gondoltam, hogy megint elérek arra a pontra, amikor látni sem akarom...