Kifakadós...

Jobb így, hogy már senki nem olvas. Vagyis, hogy azt hiszem. Így úgy érzem, magamnak írok. Persze írhatnám tényleg magamnak, de tetszik, hogy van esély, hogy esetleg más is elolvassa.

A bizalom témával nagyon jól haladok. Két hete voltunk PaFe-n. Twisted Sisteren nekem löktek egy csávót, aki eléggé megtaposta acélbetkósba bújtatott bal lábam. El is bőgtem magam. M ezen felhúzta magát, meg akarta verni a csávót. Sikerült lefogni. Arrébbhúztam, hogy tudjunk kettesben beszélgetni. Elmondta, hogy mióta megtudta, hogy műtik a lábam, azóta tiszta ideg, nagyon fél, de nem merte mondani... És teljesen kiakadt, és akkor láttam rajta, hogy tényleg szeret, és valahogy helyrekerültek bennem a bizalmi dolgok. Megesküdött, hogy azóta semmi olyasmit nem csinált, és még mindig nagyon szégyelli magát. És nem az győzött meg, amiket mondott, hanem az, ahogy mondta... nem láttam még ennyire feldúltnak... ennyire kibukva... vagy talán akkor este, amikor én belenéztem msnbeszélgetéseibe, amiket később felolvastam neki. Akkor este ért el először erre az állapotra. Nem akar elveszíteni. Tudom, és látom :)

Az udvarlás terén van némi haladás, meg persze észre kell venni az apróbb dolgokat is, de azért mégiscsak jól esne valami szép rózsa :P Am. pl. elég gyakran hív meg kajálni, fagyizni, borozni, szóval a maga módján próbálkozik. Táskát kaptam tőle névnapomra, és az a durva, hogy tetszik, és használom, és hozzám nőtt. :):) Mindig szem előtt tartja az igényeim. Ha náluk vagyunk, és látja, hogy csak bambulok magam elé, és a bőgés határán vagyok, és arról faggatom, hogy ugye nem akar szakítani velem (erről a paranoiámról írtam előzőleg), akkor elmegyünk sétálni, és mindent megbeszélünk. Szóval tudom, hogy fontos vagyok neki :)
Meg ha kiakadok anyám miatt (nem igazán beszélget velem, inkább csak a neten lóg, nem figyel arra, amit mondok, kecskeméten keres állást, stb.), nem küld el pszichológushoz... Nem passzol le. Inkább foglalkozik velem. Ha elmondom neki, hogy hanyagolva érzem magam, nem akad ki, hanem magát érzi fasznak...

Beiratkoztam cukrász képzésre. Végig támogatott a dilemmában, amiben az elmúlt egy évben voltam. Nem kérdezgeti folyton azt, hogy befejezem-e utána az egyetemet.... Mint annyian... Nekem ez az OKJ nemcsak egy egy éves kitérő, amíg kiheverem az egyetemi dolgokat, hogy aztán újult erővel vághassak bele... Nekem ez életcél. És ő ezt felfogja.

Kicsit mérges vagyok, de más(ok)ra... Mert úgy érzem, lepasszolnak, mert nem akarják megbeszélni a problémáimat. Mert vannak, de kinek nincsenek?! (pl. anyáméktól folyton ezt hallom, amikor kiakadok, hogy képtelenek megjegyezni valamit -pl. hogy januárban levágattam a hajam, hogy mikor dolgozok, jelzem, ezt rengetegszer elmondom nekik... nem tudnak az én bajaimra, meg dolgaimra is figyelni, mert nekik is van gondjuk...) Szóval le lettem passzolva... De ezzel, meg azzal, hogy bár hallották, hogy műteni fognak, és 4 hét alatt egyszer sem írtak, hogy megkérdezzék, mi a baj... szóval ezekkel nem azt az érzést erősítik bennem, hogy fontos vagyok, és hogy törődnek velem. Persze bennem van a hiba. Hogy így érzem, így látom. Mert akkor lettem ilyen, amikor elkerültem pestre... De milyen? És eddig miért nem mondták? Nem egyszer kérdeztem...

Megint nem akarok hazamenni. Öcsémet itt is láthatom... Azon kívül a fél világ(om)ra haragszom. Magamra is, mert ezt érzem. Persze ezt olvasván mindenki megsértődne. De az érzéseimről nem tehetek :S

Bocsbocsbocs... Mindenért bocsánatot kérek már... És ez eddig két embernek tűnt fel... Egyik M, másik pedig Kalapács Józsi. Fura, nem?

Bocs, hogy élek, ha ez itt mind szarul esett...