Igazából.

Igazából nem tudom. A héten nem történet semmi. Valamiről tök sokat gondolkoztam és tök jó dolgok jutottak eszembe, hogy majd "hűdeleíromide", de aztán elfelejtettem, szóval lényegtelen.
Általában egyetemen voltam a héten, aztán amikor nem, akkor könyvtáraztam, szkenneltetni akartam, minden volt nálam, csak a lap nem, amit digitalizálni kellett volna:D
Tegnap előadást tartottam. 4 képről beszéltünk másfél órán keresztül. Én mondtam pár dolgot, kérdezgettem, magyaráztam, de igazából egy kötetlen beszélgetés folyt a képekről:) Nagyon élveztem. Jó volt:)
Úgy volt, hogy Tackival jövök haza. Ez úgy derült ki, hogy Népligetben álltam, amikor beállt elém, köszöntem, örültünk, majd a sofőr közölte, hogy Paks-Bonyhád-Hidas-Pécs menjen a másik buszra. Szóval mennie kellett. Sajnáltuk, de ez van:D
Vele álmodtam. De ez is abszurd volt. Abszurd, képtelen, mint minden álmom. Gyakran álmodom, hogy közel állok ahhoz, hogy megcsalom kedvesem, vagy épp elcsattan egy-egy csók valaki mással, vagy komolyabb dolgok. Aztán ha visszaemlékszem: egyik srácnak nem volt lábfeje és ezt tánc közben vettem észre, egy másik egyéb testi fogyatékossággal rendelkezett, vagy a helyzet volt abszurd... Ebből arra következtetek, hogy valószínű rövid életű lett volna a kapcsolatom ezekkel az emberekkel, ha a barátsági szintet átlépjük, mert annyira abszurd és képtelen lett volna a helyzet, hogy kész katasztrófa sült volna ki mindegyikből.
Tackihoz hozzátenném, hogy talán amikor 11-es voltam, akkor kavartunk 3 hónapon keresztül. Olyan ember, aki iránt az első pillanattól kezdve mindig többet éreztem barátságnál. Aztán ez akkor szorult vissza a barátság keretei közé, amikor összejöttem P-vel. Amit most P iránt érzek, az valami leírhatatlan. Tudom, hogy mindennél erősebb és ez az érzelem már mélyen a sejtjeimbe ivódott. Eltörölhetetlenül. Érzem.