A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én.. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én.. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. március 24., szerda

Hátőőő/hátén...

Hátőőőő... ami az illeti, ma már meg is volt az első munkanapom. Hétfőn volt az első próbaóra, amikoris annyira izgultam, hogy azt hiszem, több beszéd és olvasási hibám jött elő, mint amennyi a legprofibb logopédiai stb. kézikönyvben le van írva. Mégis célba vittem 2 eladást.
Mára ez teljesen elmúlt, csak a műszak vége fele volt olyan, hogy félreolvastam valakinek a nevét. Sikerült megint értékesítenem. Tartok tőle, hogy a kívánt átlagot nem értem el, de hát nem lehetek egyből profi.
Háténnn... megtudtam, hogy unalmas vagyok és kiszámítható. Mert engem csak M érdekel. Meg mert őt "jópasinak" tartom. (Sima jó pasinál több, sokkal.) És mert nem érdekel a politika és mert nem szeretek erről a témáról beszélni. Fujj-fujj én. Majd kiszavazom magam innen szeptemberben, akkor az még izgibb lesz.
Hátőőőő... elkezdtem úgy nagyüzemben szakdolgozni. Egyre jobban tetszik a témám, bár az eddigi rekaciókból már rájöhettem, hogy ilyen címmel én nem sz*rral gurigázok.
Háténnn... reggel Bridget Jones-ra gondoltam, miközben a munkahelyemre loholtam. Bridget-re, aki minden reggel elkésett, mert az ő őrülten helyes emberjogi ügyvéd barátjával volt reggel, és úgy... Szeretnék már én is minden reggel az én őrülten helyes, kedves, imádnivaló szakács-basszusgitáros barátom mellett kelni, és erre fogni az esetleges késéseket.
Háttőőő... bocs a kicsit szaggatott, és talán idegesítő felépítésű bejegyzésért, de fáradt vagyok. Annyira, hogy életemben először konkrétan megszédültem az Astoria aluljáróban (nem az volt az első, hogy ott, hanem tényleg... az első első...), és majdnem egy falnak mentem neki. Izgi, mi?

2009. november 13., péntek

Random gondolatok part 3.

  • I miss M. (háni:D) Ma bemutatott apukájának. "Téged nem láttalak már?" Vicces:D
  • Kanapén fekvős csókolózós délután. Újabb szint megtétele. A következő szinthez még lámpalázas vagyok. "Like a virgin." gyakran már a gondolattól is elpirulok.
  • Az gyűlöletről: a) már elmúlt b) védelmi mechanizmus: vagy megutálom őt, amiatt, amit tett, vagy kételkedni kezdek abban a valakiben, aki a magabiztosságom egyik alapja: akinek a szobában kell lenni, amikor felkelek, hogy jó legyen:D c) minden köcsögsége közül a legsúlyosabbnak a tablóképem összetépését/visszaküldését éreztem. Az egész bögréstül teljesen véletlenül a szemétledobó falának csapódott, majd a mélybe hullott. Én két éve még tényleg tudtam volna akár örökké is szeretni. Akkor adtam neki. Az, hogy már minden elmúlt, nem az én hibám. A kép összetépéssel mégis mintha rám hárította volna a felelősséget, pluszban nyakamban szakadt minden negatívum, amin az elmúlt huszonakárhány hónapban mentem keresztül. Minden seb újra felszakadt. Szóval... már az is rendbejött. Gyűlölet? Nem az én világom. Nem megy ez nekem.
  • Végre megint itthon. Hazajöttem, telezabáltam magam, és most fájlalom a hasam. Azt hiszem, M ugyanezt csinálja, csak ő a Trófeában. És amennyi cuccot megevett, az szerintem kitenné a heti kajaadagomat. Nem látszik rajta. Ugyanúgy, ahogy az sem, hogy szakács:D Jó teste van. Banyek, ma előttem öltözött át, én meg alig mertem odanézni:D Ennyire nem lehetek puding:D
"Édes home, drága home,
nincsen szebb mint az ott home."
(dr. Heinrich Hoffmann-Jógyerekek képeskönyve)

  • Szóval hazajöttem. Bár még csak két hete, hogy utoljára itthon voltam, kevés kellett ahhoz, hogy apa nyakába ugorjak, amikor bejött értem. Mert megkértem, hogy azért beszélgessünk már kicsit. Elmentünk teszkóba, megvettük a cuccokat holnapra. És beszélgettünk. Meséltem neki M-ről. Az egyetemről, a dolgaimról. Cserébe hallottam egy történetet az anyával való első randijukról. Egy étterembe mentek, ahol apa kapásból felborított egy asztalt. Vagyis leborított két poharat:) Ezt elképzeltem. Olyan jó érzés volt hallani egy újabb történetet még az időszámításom előttről.
  • Most jó itt. Olyan kis nyugis. Csak M hiányzik. Veszek majd egy tök nagy bőröndöt, és hazacipelem:D Ánem... már volt róla szó, hogy téli szünetben jön. Már mindenkit nagyon érdekel, hogy vajon ki is ez az ember:) És engem is érdekel. Napról-napra jobban. Azt akarom, hogy itt legyen!!! Nyűűűű
  • Ki kell derítsem, mennyi a jegy nov. 30-ra az Örkénybe, a Ionesco születésnapi évfordulós Kopaszénekesnő-Különóra előadásra. Látnom kell... és már nézem a havi műsorokat, hogy mi még ilyen... Ugyan, adnak valahol Csehovot?
  • Holnap 30Y. Munyuval és Detoval bevesszük az Incot:D Hűűűű... Úgy várom már:)

2009. május 21., csütörtök

Helyzet. -amúgy

Zsú szűzies. De az előbb elgondolkozott, vajon feltűnő lenne-e, ha meztelenül menne ki a konyhába hajat szárítani (mert ott van valaki ebben a pillanatban, aki ja:D) A szűziesség:) De azért legalább feldobott valamennyire.
Az alább leírt nagy hír azt okozza, hogy alig várom már, hogy találkozzak P-vel és rendesen átbeszéljünk mindent, hogy örülhessünk együtt. Ja, meg végre kettesben leszünk, szóval nincs család, nincs testvér, stb. Nyárnyitóra azért lenézünk, oda jön Babos is, de megmondtam, hogy nem szeretném, ha más is lenne Tartsayn. Azt hiszem, érthető.
Nincs jó kedvem éppen. Abszolút P hiány, meg már otthon akarok lenni, mert mert mert...
Ma néztem, van-e valami meló (diákmunka), de sem az Univ-nál, sem a MŰISZ-nél nincs semmi izgi. Ez is elkeseredésre sarkallt.
Ja, meg megvettem egy fölsőt, amit nem is akartam, csak azért, mert féltem, hogy a cigányasszony, aki a Fehérvári úti vásárcsarnokban tukmálta már, holott csak nézelődtem, megver, vagy elátkoz, vagy valami. Nem általánosítás, de ő az a típus.
Apropó, átok. Az átkozás is megvolt ma. A Boráros téren a villamosmegállóban. Odajött egy szintén cigány származású nő és izélt, hogy akarok-e venni parfümöt, és amikor ráztam a fejem, megszólalt, hogy "szólaljál már meg, (valami roma nyelvű szó), haljál már meg..." vagy valami hasonló. Fasza nap... Lejártam a lábam. Boldog kéne legyek, de dedede... És úgy de úgy de úgy szeretnék picikét sírni, mert olyan izé volt ez a nap... Legyen már szerda. Oké, hogy vizsgázom, de akkor találkozom a többi szerkesztővel, megkapom a feladatom és kezdhetem a kutatásom:)
Nemis. Legyen már szombat. Előbb P-t akarom:) Missing...
Pozitívum: egyrészt, hogy már csütörtök van, másrészt, hogy mindjárt szombat, harmadrészt: a Krisztina körúti könyvtárban jófej volt a könyvtáros. Jameg: este 21:35körül a teszkóban egy srác, aki mindenfélét összevásárolt, maga elé engedett a melegszendvicskrémemmel és a csokimmal, hogy ne kelljen annyit várni:D Melegszendvicskrém Zsúnak, hogy valami normálisat egyen holnap, csoki Jankának, mert szülinapja van (boldogat neki!). Ja, és ma nem ettem annyi csokit meg sütit, meg ilyenek:D
Megdöbbentő észrevétel: még közel 1800 oldalt kell elolvasnom a jún. 2-i vizsgámra. Igenám, de 27-én Nietzschézek. Azért az ő életműve sem kicsi. Bár amit olvasni kell, kevesebb, mégis remélem, hogy az 500 oldalas Sanfranski-könyvből és K.Sz.E. tanulmányából mindenre rájövök. És nemsokára Bárdos vizsga... Újab nemtom, hány100 oldal. Nesze neked magyar szak! De mostmár legalább tudom, hogy tanulással igenis el lehet érni valamit. Asszem, bátyám példája és az előző bejegyzés ezt mutatja. Mamának megint igaza volt:)

2009. május 16., szombat

AZ előbb írtam egy hosszút, de privátoltam, mert mégsem akarom, hog izé...

(részletekben)
... csak azt bánom, hogy pont ott, pont akkor, pont olyan állapotban és pont azokkal a szavakkal mondtam el...

... újra azt a szánalmas, undorító lényt látom magamban, mint akit 6 éve eltemettem...

... tudom, hogy egy bizonyos szinten igazam van....

...a többség szerint én vagyok a hülye...

...nekem hiányzott az, hogy a száraz tények mellé becsempész valami kis célzást, hogy igen, ő továbbra is mindent megtesz azért, hogy együtt maradjunk...

... szégyellem, ahogy viselkedtem, szégyellem, ahogy most is, szégyellem, hogy az egész szövegemben az a lényeg, amikor mondtam és nem az, amit. Szégyellem, hogy most megint csak nekem kell vezekelnem, és bebizonyítanom, hogy nem vagyok rossz. Szégyellem, hogy azért várnám, hogy igazat adjon...

... másra nem volt jó a szerdai alakításom, minthogy megszégyenítsem magam magam előtt, kiakasszam, elbizonytalanítsam őt, és hogy még biztosabb legyek benne: bármerre járok, az emberek rajtam röhögnek...

...szeretném megbeszélni vele, de azt hiszem, nincs jogom hozzá. És nem sírhatok és nem és nem és nem...

/Szeretem, ő is szeret. Az elmúlt pár héten nagyon érzékeny voltam. Sokat sírtam+a szerdai alakításom eléggé megviselte a kapcsolatunkat. Bár a gyűrűt egy hete nem hordom, mert eltörött - bizsu - mégis fáj a hiánya... a tudat, hogy ha egyben lenne, akkor sem hordhatnám. Nem... őt nem veszítettem el. Azt hiszem, egyelőre csak magamat.../




"Meg kell magad erőltetni, jókedvűnek kell most lenni.
Át kell magad rágnod rajta, át kell rajta magad látni.
Át kell kicsit lényegülni, máshogyan kell hozzáállni,
fel kell vállalnod magad és kész, ezt be kell most vállalni!

Lehet kezdeni ásni, lefelé orientálódni.
Lehet kezdeni várni, hogy el fognak teleportálni.
Nem fog tudni megoldódni, olyan nagy lesz az iram.
És nagyjából kirajzolódott már hogy hol mitől mi van."
/Kaukázus - Pingvin/

2009. március 31., kedd

Bélyegtöltő-töltő vs. intenzív - Apáról és a családról

Már tegnap éreztem, hogy elérkezett az ideje annak, hogy korrigáljak mindent, amit (főként negatívat) valaha is a családomról mondtam. El is kezdtem egy bejegyzést magamról, a gumi kacsákról, a pingvinekről és az új lepkés fülbevalómról, hogy majd szépen átvezetem a dolgokat.
De aztán álmodtam, reggel beszéltem anyával, majd bátyámmal. Buszra ültem és meg sem álltam Pécs városáig. Szóval, ezt most elkezdem elölről:
Élményekben gazdag hétvégém volt. Péntek este értem haza, majd szombaton egész nap és vasárnap délelőtt anyumékkal voltam. Szinte tényleg csak velük. Rájöttem, hogy anya hű szövetségesem, akivel mindent meg lehet vitatni, aki, ha azt mondom (és erre már volt példa), hogy "Nem tudod, hol tudok vörös tangát és melltartót venni?", napokon belül vörös, csipkés fehérnemű csodákat hord az ágyamra.
Apa... Ő szereti, ha akármilyen kérdést felteszek. Dolgozik, aztán hazajön és tévézik. Egy stabil pont. Mindig tudom, hogy ő biztosan itt lesz, ha hazajövök. (Anya néha ügyeletes...) És amióta kinn alszik a nappaliban, már nem félek éjszakánként attól, hogy valaki megtámad csak úgy... Mint a filmekben, mert apa ott alszik a mellettem levő szobában és ő majd megvéd, mert természetes, hogy neki ez a legfőbb feladata. Nyáron van, hogy sokáig, 8-9ig dolgozik (ha aratni kell, nincs mese), viszont mindig biztos vagyok benne, hogy rendben van.
Az egész ott kezdődött (legalábbis számomra), hogy tegnap délután találkoztam anyával. Cukrászdába mentünk. Még jegeskávé közben elmondta, hogy apa lement dokihoz, mert szorító érzést érzett vasárnap a mellkasában. Akkor még annyit lehetett tudni, hogy a doki nem tudott semmi mondani, adott neki egy beutalót a belgyógyra, de még nem tudott anya azóta beszélni vele. Mondtam, hogy amint van valami, hívjon.
Felértem Pestre, elmeséltem Zsúnak, majd este P-nek. P tudta, hogy apa mindig azt mondja: neki nincsen semmi baja, stb. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy ezért féltem. Mert ha apa lemegy dokihoz, már eléggé meg lehet ijedve.
Este még olyan gondolatokkal hajtottam álomra a fejem, hogy ma elmegyek antikváriumba a könyveimért, aláíratok egyik tanárommal egy papírt, aztán tanulok.
Az álmom picit kilendített ebből. Furcsa hangulatú családi képek. Öcsémmel és bátyámmal állunk egy ping-pong asztalnál, beszélgetünk és bátyám szürke Golden Gate-jét szívjuk (bátyám pont nem dohányzik). Beszélgettünk arról, hogy apa nem tudhatja, mert felidegesíti magát és ez senkinek nem lenne jó. Aztán következő körben már egy bevásárlóközpont parkolójában álltam. Anyáék vásárolni mentek, nekem viszont az volt a feladatom, hogy elhozzam a bélyegtöltő-töltőt. Annak ellenére, hogy gengszterek udvarain mentem át (mindenféle izé nélkül átengedtek) és hogy haragos, vicsorgó kutyák vettek körül, elég hamar visszaértem. Anyuék már vártak. Először leszídtak, hogy minek bélyegtöltő-töltőt hoztam, holott nem is az kellett, aztán megmutatták a fölsőt, amit nekem vettek: 4290 Ft-ba került, és ki kellett fizetnem. Azt mondták, ők majd adnak kölcsön, csak adjam vissza. Ez után veszekedni kezdtünk. 7:20-kor fuldokolva keltem Zsú ébresztőjére.
233E-n ültem valamikor negyed 9körül, amikor csörgött a telefonom. Anya volt az. Éreztem, hogy most nem arra kiváncsi, milyen színű cipőfűzőt vegyen nekem. Ezt mondta: "Kicsim, ne ijedj meg, de apát Pécsre vitték kórházba. Infarktusa volt." Megkérdeztem, hogy hazajöjjek-e, meg ilyenek. Mondta, hogy Zsolti a 9:10-es busszal indul. Zsú közben már látta az arcomon, hogy gáz van. Röviden felvázoltam a dolgokat, megbeszéltük, mikor hívjon, majd leszálltam, visszamentem koliba, véletlenszerű sorrendben bepakoltam a kezem ügyébe kerülő dolgokat, két mondatban elmondtam Vikinek a történteket, majd rohantam a Kelenföldi Erőműhöz (30 perces buszút). Leszálttam a 33-asról. Arrafele mindkét irányban két-két sávosak az utak. A hozzám közelebb levő sávban lassított egy kisbusz, bátran elindultam, de a második sávban a sofőr hangosan fékezett. Pár centire volt tőlem. Én csak ordítottam: "Zebra van, b*szd meg!" és mentem tovább. Egyenesen Pécsre. A buszon konzultáltam anyával, aki elmondta, hogy apának érszükülete van a szivében, már jobban van, stb.
Közben elkezdtem töprengeni: apa anyukájának a lábában volt érszűkülete, apának a szívében. Tudom, érzem magamról, hogy nagyon sok mindent apu ágáról örököltem. Kicsit megijedtem (itthon megtudtam anyától, hogy anno többek között azért kellett 12-13 éves koromig kariológiára járnom, mert volt egy aorta-szűkületem, ami azóta elmúlt, stb.)
A kórházba érve minden táskát lepakolva bementünk az Intenzív osztályra. Zsoltival mentünk ketten kis cipővédőzacsiban, sityakban és köpenyben. Apa ott feküdt az egyik ágyon, bal karja bekötve, jobb kézfejében kanül, jobb mutatóujján az a csipesz, ami a filmekben is mindig van a kúrházban fekvők ujján. Infúzió (vérnyomásszabályozás miatt), szívmonitor (szintén a filmekből ismerős a pulzusszámmérővel meg vérnyomásmérővel), stb. Elég bágyadtan feküdt ott, de hát nem tudom, mit vártam. Látszott rajta, hogy megviselte. Hallottam a hangján, azzal a kis szégyennel együtt, amit érezhet egy családfő, ha szerettei szemtől-szemben bizonyosodnak meg esendőségéről.
Majd mindent elmesélt: vasárnap a kertben tevékenykedett délelőtt, de aztán elég korán bejött, leült, pihegett. Majd én eljöttem otthonról. Este már kicsit nehezebben ment fel a kutyához, mint szokott. Le kellett ülnie, mert nem bírta. Hétfő reggel akart menni dolgozni, de ahogy öltözött, úgy lett egyre rosszabbul. Nyolckor az első volt a doktornőnél, aki ugye a belgyógyra utalta. Bement, ott azt mondták, ma 11:20ra menjen. De erre már nem volt szükség.
Reggel még nem volt semmi baja 7 előtt, amikor anya elindult dolgozni. 7:20körül kezdődött a szorító, szúró fájdalom, amitől mindkét karja elzsibbadt és ami teljesen leizzasztotta. Első pánikban anyát hívta, hogy szóljon a mentőknek, mert nagyon rosszul van. Anya hívta is őket, meg szólt nagynénéméknek, akik nyugdíjasok, hogy jöjjenek át, legyen valaki itt apával addig.
Bevitték Pécsre. Még a mentőben (rohammentő...) kapott gyógyszert, attól jobban lett. A kórházban egyből megvizsgálták, majd megcsinálták az értágítást. Igazából három helyen volt érszűkülete a szivében, kettőt megcsináltak, a harmadik majd 3 hónap múlva esedékes. Jobban van már. Érzi, hogy jó helyen van, a nehezén túl van és mázlista, mert még viszonylag az elején elcsípték a bajt.
2 nap múlva már kiengedik az intenzívről. Szegényem hétvégén már itthon szeretne lenni. Gondja volt mindenre: kiengedte a csibéket, nehogy elpusztuljanak, bezárva az ólba. Elrendezte Zsotlival, hogy mit hova kell vetni a kertben, stb. Próbált nyugtatgatni és mondta, hogy menjek vissza nyugodtan Pestre, nem lesz már semmi baj. De én nem. Majd csütörtök este, mert addigra már biztosan tudni fogom, hogy minden rendben és mert pénteken zh-m van.
És hazajöttem. Nem látom az előszobaajtóból apa keresztbetett lábait az asztalon. Sőt, az asztal el volt tolva, minden rendezett, mégis kesze-kusza. Mintha különös zűrzavarban teremtették volna. A plédet még nem terítette az ágyra. A párnák oda voltak gyűrve, ahol nappali pihizésnél a fejét nyugtatja. Lenn az asztalon ott volt a kávéja, széke üres.
Hiányzik. Mennem kell valamerre. Hátha jobb lesz.

2009. március 28., szombat

Bizonytalanság.

Néha elbizonytalanodok. A legkisebb kudarc (ha nem veszi fel a telefont vagy nem válaszol az SMS-re, vagy nem tud lejönni) után már teljesen magamba fordulok. Ellenséges leszek vele szemben, csak hümmögök, ha azt mondja, szeret. Legszívesebben azonnal lerohannám azzal, hogy ő tulajdonképp nem is érdemel meg engem, mert néha mindenféle baromság sokkal fontosabbnak tűnik neki, mint én. Folyton ultimátumot akarok neki adni, hogy na, most van egy hónapja bebizonyítani, hogy szeret. De aztán amikor meglátom és hozzáérek, elbizonytalanodok. Rájövök, hogy nekem ez nem menne. Hogy én nélküle? Hogy is képzelem. Hisz azonnal rohanok hozzá, ha ő nem tud lejönni, mindig kétségbe vagyok esve, ha egy nap nem beszélünk, stb. Nem értem, hogy képzelem.
Igazából mégis elbizonytalanodok. Tudom, hogy szeretem. Azt is, hogy ő is engem. Egyszerűen csak néha úgy tűnik, képtelenek vagyunk összeegyeztetni az életünk többi területét a kapcsolatunkkal. Oké, egy hete voltam Polipnál. Ez így mondjuk, hogy pozitív. Sőt, azon a héten kétszer (hétfőn és pénteken) is. De valószínű, hogy ezen a héten nem jutok ki. Butus vagyok. Butus libus. Hétfőn nem jutok ki.
Amikor mondta, hogy nem tud lejönni, egyből elterveztem, hogy majd megmondom neki, hogy tuti nem is akart velem találkozni és felhívom, hogy majd feltétlenül beszélnünk kell, és amikor beszélünk, majd elmondom neki, hogy úgy érzem, zuhant árfolyamom a szíve tőzsdéjén.
Rájöttem. Az a legrosszabb, amikor ezt mind elhiszem magamnak. Ha nem szeretne, már nem lennénk együtt.
Holnap megyek hozzá. Már vár. Én is várom.

2009. március 20., péntek

Elektromumus.

Elérkezett a nap, amelyre... Na, nem akarok hazudni. P-t akarom, a koncertet nem. Ennyi:D
Azon töprengek, hogy mit vegyek fel. Csini szeretnék lenni.
Jah, többé vagy nem mosok hajat, vagy nem szárítom meg. Múlt héten elkezdett szikrázni a hajszárító. Kikapcsoltam. Amikor apának meg akartam mutatni, hogy szikrázik, már el se indult. Utána apa megcsinálta. Hajat szárított vele anya, Zsolti, meg talán Balázs is. Tegnap a kezembe vettem. Bekapcsoltam. Az a pont ott a belsejében már megint narancssárgán világít. Majd elmúlt. Majd egyszercsak megint kigyulladt és erre megállt a hajszárító. Oké, nekem van a leghosszabb hajam a családban, valószínű ezért bírja a többiekét, és az enyémet nem. De mivel magyarázható, hogy egy időben a gép csak akkor fagyott le/indult újra, amikor én gépeztem. Vagy hogy a net is csak akkor száll el. Vagy hogy a porszívó pedig csak nekem nem akar működni (nem, nem a zsinórbetekerős gombot nyomtam:D). Szerintem én vagyok az elektromumus és majd egyszer, ha már elég nagy lett azt erőm, egész Tolna megyét áramtalanítani fogom a puszta jelenlétemmel xD
Erről jut eszembe: ijedtetek már meg úgy igazán filmtől? Ha igen, melyik volt az a momentum?
Elmesélem a saját sztorimat: édes drága egyetlen öcsémtől kaptam karácsonyra egy DVD-t. Egy horror, vagy thriller, vagy mi. A címe: ŐK.
Tudni kell rólam, hogy én a szekrénybőlszörnyeketkimásznilátós kislány voltam. Egyszer azt láttam, hogy egy Michelin-figura szerű ember áll az ágyam végében és csikizi a talpam.
Ez a film... Ez pedig: kezdődik egy kisgyerekkel, aki nagyon fél a sötétben és az ágyban fekszik. Anyukája benéz az ágya alá, nincs ott mumus. Majd kimegy és behajtja az ajtót. A szekrényből furcsa motoszkálás hallatszik. Mindegy... hagyjuk. A lényeg, hogy kis szörnyecskék vadásznak gyerekekre, a sötétből másznak elő. A város áramellátását teljesen szétkapták jelenlétükkel, mert nem szeretik a fényt. Ahol megjelennek, villódzó égők, stb. jelzik jelenlétüket. Ja és elrabolják, majd elevenen felfalják áldozataikat.
Múlt héten kinn voltam, hogy beszedjem a ruháimat. És elkezdett villódzni az égő. Azt hittem, besz@rok. Áhh:S Rohantam be, aztán apa szólt, hogy még pár cuccot kinn hagytam. Röviden elmeséltem neki, hogy félek, meg mitől, ezért kiállt az ajtóba, hogy biztonságban érezzem magam. Örültem neki...

2009. március 19., csütörtök

Érzés.

Sokat gondolkoztam, hogy pusztán szavakkal nem lehet kifejezni az érzelmet. Talán: ahhoz, hogy tökéletesen megértsük, mit érez a másik, mindenkinek zenét kéne komponálnia. Vagy festeni kesze-kusza színekkel, szálakkal, gondolatok, pacák tömkelegét elfolyva, felismerhetetlenül. Nietzsche azt tartotta Wagner zenéjéről, hogy feloldja az individuum határait. Ebben van valami. Nem egy K. Sz. E. óráról jöttünk ki könnyezve, remegve csak azért, mert Wagner volt a zenehallgatáson.
De most nem is ezzel kapcsolatban szeretnék írni. De azért hátha érdekes.
Rájöttem, hogy minél többet beszélek arról, mit érzek, annál kevesebbet tudok megmutatni. Ha azt mondom, hogy félelemmel és kíváncsisággal vagyok tele a holnap estét illetően, ezzel még nem mondtam el semmit. Ha azt mondom, pontosan fogalmam sincs, mitől félek, mi érdekel ennyire, még kevesebbet mondtam. A múlttól félek. Kb. ugyanaz a társaság, mint egy éve. Mondjuk rengeteg minden változott az óta. Én is. A magány igénye mellett feltámadt azon igényem, hogy ha emberek vannak a környezetemben, akkor beszélgessek velük.
Kedden furcsa dologra vetemedtem. Bár ennek a hétfő este az előzménye, amikor Nórival kinn ültünk a lépcsőn és két csajszi eléggé kétségbeesetten megkérdezte, hogy nem BTK-s-e valamelyikőnk. Mondtam, hogy én az vagyok. Megkérdezték, mikorra megyek. Mondtam, hogy kilencre, de akkor közölték, hogy mindegy, mire megint megszólaltam: "De lehet, nyolcra megyek, mert könyvtáraznom kell." Az volt a lényeg, hogy egy BTK-st kerestek, aki háromnegyed 8 és 8 között le tud adni a HÖK-nek egy pályázatot. Hát elvállaltam. Hogy miért? Én azt nem tudom... (Ha épp valami jócselekedetet hajtok végre, az spontán jön: hogy még magam is meglepem. Pl. hogy félig alszom a buszon, majd a következő pillanatban a legudvariasabb, legkedvesebb hangon kínálom ülőhellyel a bottal közlekedő nénit, stb. Ez is így jött.) Nagyon örültek annak, hogy elvállaltam. Egyből be is mutatkoztak: Zsuzsi és Réka.
A lényeg: azóta ahányszor meglátnak, hangosan köszönnek, beszélgetünk, nevetgélünk, stb. Megérte:D
Ezt csak azért meséltem el, hogy bebizonyítsam (elsősorban magamnak), hogy már sokkal közlékenyebb, sokkal "társaságibb" vagyok, mint voltam mondjuk egy éve. P-vel úgy 89%-ig minden oké (tavaly ez valami 19% körül volt).
Várom már. Azt hiszem, a holnapot nem. Azt csak annyiban, hogy találkozom P-vel, meg Babosékkal is végre és talán Schillivel is:D

2009. március 2., hétfő

Mindenféle.

Furcsa érzések kavarognak a gyomromban, érzem, feszül és picit éget is. A szívem meg picit furcsán, féloldalasan ver. Belém van programozva a múlt. Mindenféle pici kis érzésekbe. Ami önálló, az a szerelem és a barátok iránt érzett szeretet. Ezekről tudom, hogy élnek.
De a múlt... március van és ezt érzem a zsigereimben. 2 éve attól féltem, hogy nem fogok bejönni annak a srácnak, akire akkor hajtottam, 2 hét múlva lesz 1 éve, hogy P szakított velem. Nem jelenlévő érzések, nem a jelentől vagy a jövőtől félek. Egyre inkább úgy érzem, hogy a múlttól. Valami (egy illat, szó, hang, árnyalat) mindig visszaránt egy picit a múltba. Gondolatban újra meg újra átélem, végigjárok minden poklot. Eddig csak egy bizonyos pontig jutottam el: ha valami nem tetszik, akkor átmenet nélkül abban a pillanatban abbahagyom. Nem szólok, hogy "hé, ez nem jó"! Sírva fakadok, jelenetet rendezek, játszom a mártírt. Hogy miért? Puszta képmutatásból. Mutatom, hogy "igen, én még ezt is megteszem érted". Ő(k) pedig rosszul érzik magukat, szenvedő arcom láttán már nem is mernek arra gondolni, hogy esetleg az egész az én hibám. Én pedig nem ismerném be, hogy én tehetek róla. Nem csak én. De nem is csak ők. Viselkedhetnék picit emberibben.
Nehezemre esett rájönni ezekre a dolgokra. Hosszú, bonyolult folyamat, még nincs vége. Egyelőre annyit tudok: ha rájövök, hogy valami nem jó, nem kell azonnal félbeszakítani. Szólni is lehet. Ha erre esetleg későn jövök rá, bizonyos szituációkban, bizonyos eszközökkel el lehet érni, hogy megmutasd a másiknak, nem olyan rossz ember és megmutasd magadnak: lehet máshogy is:)
P-vel játszottam el ezt nem egyszer és szörnyen szégyellem magam miatta. Tudom, mit és hogyan rontok/rontottam el.
"Magamnak egyszerre vagyok egy miniatürizált hibakönyv és egyszerre a megoldás. Egyszerre vagyok tanácstalan és tanácsadó. kedvelem azt a kis lüke lényt, aki vagyok. Birtokában vagyok ez ösztönös tudásnak az életről, hogy mit hogyan kéne, viszont nehezen tudom ezt alkalmazni a saját életemre."
Ezt egyszer Atának írtam MSNen. Kb így tekintek magamra. Meg még sok egyéb dolog, de ezzel mindent összefoglaltam.

2009. február 19., csütörtök

Csütörtök van.

Tök fura. Ma csütörtök van. Ennek teljes tudatában vagyok és még sem felejtem el egy pillanatra sem, hogy holnap óráim lesznek. Eddig péntek volt a szabadnap, most viszont hétfő. Valószínű ez csak nekem furcsa.
Olyan kolosszálisan nagy hülyeségeket álmodok, hogy az nem igaz. Általában napközben jutnak eszembe, én meg vagy röhögök, vagy értetlenkedek. Most mondjuk tudom, hogy azért álmodtam azt, amit, mert tegnap elolvastam Sweetycat blogját és az elejétől kezdve beleképzeltem magam, majd álmomban kb. azt éltem át, amin ő keresztül mehetett. Nem volt túl felemelő érzés. Áhh:S Mondjuk azt nem értem, hogy az egyik srácnak miért hiányzott a lábfeje és hogy lehet, hogy ez nekem pont tánc közben tűnt fel?:D
Hideg van. Szinte érzem, ahogy bejön az ablakon a hűvös levegő:S:S:S Nemár... legyen tavasz. Mint az elmúlt 3 napban, ma is voltam könyvtárban. Okosabbnak nem érzem magam. És az a faja, hogy jövő héten is kb. ugyanezt fogom csinálni, mert lassan mindenből megkapjuk a tematikát és már mosz úgy érzem magam, mint vizsgaidőszakban: Soha a büdös életbe nem érem utól magam... már megint többet vállaltam, mint amennyit bírok:S:S:S Áhhh. Mindegy...
Mostanában úgy kelek fel, hogy "De jó, mindjárt szombat." Úgy várom! És már csak 2-t kell aludni:D:D:D:D:D

2009. február 13., péntek

Itthon.

Apa épp az ajtót klopfolja. Nem tudok rá jobb szót. Zuhog, hangos, zörög, meg minden. És most pont hogy nem is ideges. De utálom a hangzavart. Vagyis most már mindent utálok, ami itthon van. Csak vasárnap óta vagyok bezárva ide. Ja, mert beteg voltam. Kár, hogy már nem vagyok annyira rosszul, hogy el tudjam viselni ezt a bezártságot. Mindegy.
Amúgy apa az ajtót csinálja. A hátsó ajtónknak rossz a szigetelése. Lényegében az ajtó és a küszöb alja között van egy kb. 2 centis rés és azt tömte be. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki. Remélem szebb, mint amit Lacásék (egy srác a koliból) csináltak: nálunk ugyanis az alsóbb szinteken eléggé szeles az ablak, ezért ezek a barmok teszkósszütyővel tömték be a rést. Annyira mindenképp jó, hogy a hideg szelet nem engedi be annyira. Szóval ja:)
Utálok itthon lenni. Apám sértődős 50 éves. Mert ma reggel azon séretődött meg, hogy nem engedtem neki, hogy teát csináljon. 20 éves vagyok. Ezt nem a korommal szeretném magyarázni, hanem azzal, hogy 20 év alatt még mindig nem tanulta meg, hogy rendszeresen zavarba jövök, ha ki akarnak szolgálni. Vagyis: fel tudom venni a málhazsákom egyedül, a kabátom is, meg tudom csinálni a teámat. Áhh. Mindegy. Tudom, hogy hülye vagyok, nyugi:D