Megy ez nekem?!

Nem, most sem dolgozok. Pedig kéne. Elindultam, még a napra való kaját is megvettem, két kakaó kíséretében. Az egyik kakaót a reggebédhez ittam meg, a buszon. Vagyis csak az egyik részét. A másik fele kíméletlenül kiömlött a táskámban, nem kímélve pulcsit, noteszt, nadrágot, villamost (mert még a 33-ason kezdtem el inni, utána átszálltam 103-asra, onnan 1A villamosra...). Valami hideget kezdtem el érezni a lábamon, csak rimánkodtam, hogy víz legyen. De nem. Pedig még egy zacskóba is betekertem az álnok tejfinomságot. Amikor kicsit felemeltem, a villamoson csöpögött végig. Két megállóval a Népliget után leszálltam. Elkezdte kipakolni mindent a tarisznyámból, közben azon gondolkoztam, hogy mégis mi a lópöcköt csinálok az úszó mindenemmel? Annyit tudtam, hogy azt a kakaót ki kell dobni. Aztán annyi. Majd jött egy srác, és megkérdezte: "Kakaóbalesetet szenvedtél?" Mondtam, hogy igen. Odaadott (örökbe) egy világos vászontarisznyát és egy nejlonzacsit. Ezúton is köszönöm neki, bár nem hiszem, hogy szeretne kacsákat úsztatni. De eleget szerencsétlenkedtem ahhoz, hogy belássam: késni fogok. Nem keveset. Ránéztem a nadrágszáramon terjedő barna foltokra. Láttam, hogy ma sem megyek be. Én nem akartam puhány lenni, megtántorodni. Csak az a baj, hogy mostanában kevés emberrel érintkezem. Hétfőtől eddig két emberrel beszélgettem hosszabban: Adrival, a majdnem szobatárssal, aki épp kiköltözött, amikor én be, és természetesen M-mel. És mostanában amúgy is kevesebbet vagyok emberek között. Kezdek összeesküvés-elméleteket gyártani, és nagyon hamar visszarettenek.
Egy biztos: UNIXba többször nem lesz pofám bemenni. Keresek mást, amit viszont meg kell hajtani, hogy a nyaralással ne legyenek gondok. Hajrá nekem...
Megy ez nekem?! Ez az egész felnőttesdi? Leghosszabb, egy munkahelyen eltöltött idő, fél év. Minden munkám eddig úgy végződött, hogy kisebbfajta pánikrohamot kaptam valamelyik utolsó munkanap a ténytől, hogy dolgozni kell mennem. Megy ez nekem?!
Geri (egyik szaktársam) szerint tuti, hogy felvesznek magyar nyelv- és irodalom MA-ra, mert 110 jelentkezőből 30 ember nem jött el, és 90 hely van. De úgy érzem, a felvételis 50-ből 38 ponttal már beigazolódott, hogy nem vagyok odavaló. Vagy mégis? És mi van, ha nem kerülhetem el Sz.G.-t? Félek... Akarom én ezt egyáltalán?
Új álmom, ami valami kitartó kis fény bennem, hogy cukrász legyek. Perceket tudok ülni az üres felvételi-lap előtt, és bámulni: megy ez nekem? Nincsen előképzettségem, a piskótát anya receptrje szerint sütöm, 2-3 tojásból, a sárgája és fehérje egyben... de érdekel. Szeretem, és tanulni akarom. Menne?
Megy ez a felnőttesdi? Vagy teljesen életképtelen vagyok?
Pénzem alig, jövőm bizonytalan. Minden vagyonom egy KISS-es pólóba és egy farmerbe öltözve állt előttem a villamoson tegnap. Rámosolyogtam, miközben hasonló gondolatokon törtem a fejem. Megsimogattam a hasát és az arcát, hogy tudjam, tényleg létezik. Szeretni őt. Ez biztosan megy nekem...

Elegem van.

Most éppen anyámból. Ez a teljesen hülyének néz, vagy épp semmibe vesz hétvégéje.
Meséltem neki a könyves sztorit. Erre ő gondolta, hogy szemfüles lesz, és figyelmeztet, hogy vigyázzak, mert nála még mindig P-s kép van kinn msnen a nevemnél. És nehogy gáz legyen, ha M esetleg észreveszi. Köszönöm az általános hülyéneknézést. Nem beszélek eleget M-ről, nem osztottam le neki a P-s dolgok nagy részét múlt hétvégén. Vagyis pénteken. Mindegy.
Az épp mellékes, hogy amikor a gép előtt ültem, figyelmeztetett, hogy mennyi az idő, mert indulnom kéne.
Minden egyes alkalommal, amikor munkából hazaér, közli, hogy most szeretne jönni gépezni. Értitek... A köszönés után az első mondat. Semmi: "hogy vagy?", "milyen napod volt?". Ma szóvátettem neki. Egyrészt, ő dolgozott, nekünk kéne megkérdezni. Szóval a mi napunk lényegtelen, mivel itthon voltunk. Vagyis mert ő úgy tudja, itthon voltunk. Meg amúgy is, egész nap a gép előtt ült, nincs kedve gépezni, csak muszáj. Ez hogy jön ahhoz, hogy nem érdekli, mi van velünk???
Öcsém mondta, hogy mióta anya elkezdte a gépezést, mindig ez van, amikor hazajön. Most neki állt feljebb, amikor szóbahoztam.
Ha mondom neki, mennyi dolgom van, az egyetlen reakció: "jó, de hát neked a tanulás a fő elfoglaltságod." Merthogy ő dolgozik főállásban. Ja.. Szóval ennek fejében kussoljak, örüljek, hogy nincs más dolgom (az, hogy kéthetente hétvégén melózok, szóval gyakrabban, mint ő suliban van, mellékes), és örüljek, hogy egy héten csak 3 zh-t és 5 beadandót kell megírnom. Mert nekem az a dolgom. Kíváncsi vagyok, ő meddig bírná ezt. Nem vitatom... biztos nem könnyű a helyzete, de ha azt vesszük, hogy ő választotta ezt magának, akkor nem kéne vernie a nyálát, hogy neki mennyire nehéz. Látom, hogy nem bírja. Amióta elkezdte a sulit, az az első neki. Mentség arra, hogy nem figyel, hogy arra nem emlékszik, hogy megmondtam neki, M jön hozzánk szünetben, akkor majd bemutatom, mentség az, hogy neki épp leadási határidők vannak...
Elegem van belőle. És remélem, öcsém kibírja szeptemberig, amikor végre elhúzhatja a csíkot. Azt hiszem, várja már.

Holtpont. /pont/

Azt hiszem, végre átestünk a holtponton... Nem volt kellemes, komolyan mondom... 1 heti majdnem folyamatos vita után vasárnap volt az a momentum, amikor pár másodpercre úgy tűnt, nincs tovább. Szombaton volt tesóm családi összeröffje, előtte volt egy óránk együtt, amit végigvitatkoztunk. Nem értettem, miért tesz különbséget a haverjai és Zsú között. Mármint olyan szinten, hogy Zsútól köcsögség volt azt mondani Tibinek, hogy a kisgyerek tőle ijedt meg, viszont Lacctól és Svédtől meg jogos volt, hogy nem tudom, meddig piszkáltak, stb. Persze míg itt én voltam a hülye, hogy felvettem a poénjaikat (mondom, kb fél óra után...), míg teljesen jogos volt, hogy Tibi kiakadt, és utána rendesen oltotta Zsút.
Én ezen nem tudtam túl lendülni. Ő pedig azon nem, hogy már megint hisztizek, stb. És akárhogy mondtam, nem tudott megérteni. Szóval a szó szoros értelmében vett áttörés vasárnap következett be, amikor is kb. 20 percet egy légtérben tartózkodott anyukájával. Klári nénit aggasztotta, hogy mióta P elment Csopakra, nagyon lefogyott, és nem értette, miért fontosabb neki mégis minden az evésnél. Összevesztek. Annyira, hogy Klári néni hangja elcsuklott, amikor megmondta neki, hogy rendben, mostantól ne is menjen haza, ha csak arra képes, hogy veszekedjen. Nálam valahol itt telt be a pohár. Oké, az még mondjuk talán 30%-ban jogos, hogy hisztisnek gondol, talán 10%-ban érthető, ha ki van akadva Zsúra, mert egy poénnak szánt mondattal beletaposott a 30 éves Tibi lelkivilágába, stb. Bizonyos szinten úgy éreztem, minden elfogadható, mindent meg tudok érteni. De azt, hogy a saját anyjával hogy beszélhet így, azt nem.
Amikor elindultunk tőlük vissza a sátrakhoz, elkezdtem osztani. Szerinte hegyibeszéd, prédikáció. Flegma volt, azt játszotta, hogy nem is figyel. Nem akarta megérteni, amit mondok, még csak meg sem próbálta felfogni annak a súlyát, amit minden hétvégén elkövet azzal, hogy mindig minden fontosabb neki annál, hogy magával törődjön (elegendő pihi, kaja, stb.) és hogy rendesen beszéljen az anyjával. Azt mondta, őt magasról lesz@rja, hogy milyen állapotban van most (5 kiló tuti lement róla, és az olyan testalkatúakon, mint ő, meglátszik). Megmondtam neki, hogy márpedig ez nem igaz. Ahányszor találkozunk, arról szövegel egy ideig, hogy mennyire lerobbant fizikailag Csopak óta, meg hogy olyan nyeszlettnek érzi magát, meg megint kinn vannak a bordái, és én általában alig bírom megnyugtatni, hogy 2 éve durvább volt, stb. Vagy ez már a holtpont után volt?
Mindegy. Akkor most jöjjön a holtpont. Igazán, ténylegesen, általam is elismerten hisztérikus állapotba kerültem. Ordítottam, sírtam, talán még káromkodtam is, mert megint engem nézett hülyének, hogy mi az, hogy őt osztom, amikor ő leszarja magasról, hogy mivan az anyjával. Azt hiszem, ő is valami hasonló állapotot ért el, csak némán. Rászóltam: "Oké. Most állj meg!" Majd lendítettem egyik kezem. Lefogta, majd a másikat. Azt is. Végül rúgni próbáltam, annyira kétségbe voltam esve. Majd csak úgy álltam. Ő ott akart hagyni, én megint nem engedtem. Folyamatosan elcsukló hangon mondtam neki, hogy engedje meg, hogy hozzáérjek. De nem akarta. Rettentően féltem attól, hogy kicsavarja a kezem (igencsak felbőszítettem), de azért folyamatosan felényúltam. Majd továbbmentünk. Megfogtam a kezét. Már alig beszéltem, csak folytak a könnyeim. Próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azt, amit neki már réges rég, percekkel a kézlendítések előtt meg kellett volna értenie. Majd felértünk, leültünk a többiekhez. Ők egymással beszélgettek, én tovább sírtam, és próbáltam bocsánatot kérni.
Lényegében közölte, hogy innentől fölösleges a magyarázkodás, meg zéró tolerancia, stb. Nagyon bunkó volt, jobban, mint előtte. Hogy miért nem hagytam ott? Egyrészt lelkiismeret-furdalásom volt (addig nem ismert mélységekig), másrészt most magamat éreztem bűnösnek, jogosnak éreztem, stb.
De talán még nem is ez volt a holtpont. Ezzel csak látszólagos (mert szerintem nekem volt igazam) okot adtam neki arra, hogy még bunkóbb legyen, haragudjon, stb. A holtpont, amin átesve már javult a helyzet: megint náluk voltunk. Lefeküdtem az ágyra, majd éreztem, hogy folynak a könnyeim. Amikor bejött, már a levegőt is szakadozottan, hangosan vettem. Azt hiszem, ezt hívták sírógörcsnek. Légszomjam volt, szaggatotta beszéltem, arcom-szemem feldagadt, stb. Látszott rajta, hogy megijedt. Mellém feküdt, és próbált vigasztalni. Próbált meghallgatni, megérteni, stb. Utána pedig picit vidítani. Simogatott, puszilgatott, amíg le nem higgadtam. Utána sokáig ölelt. Bevallotta, hogy nagyon megijedt, majd azt is, hogy nincs oka, joga haragudni. Kellett ez az egész ahhoz, hogy észhez térjen. És igen. Utána lényeges változások álltak be. megértette, hogy ha ő nem tud másokat tolerálni, nem várhat minden téren toleranciát a másiktól. És az, hogy ő érzékeny, az nem jogosítja fel arra, hogy egy-két ártatlan mondatért mások lelkébe tiporjon. Azt is felfogta, hogy azért hozom fel mindig a témát, hogy Lacc milyen köcsög volt, mert igazából fáj, hogy valami baja van velem, holott azt sem tudom pontosan, mit követtem el. Szóval megértett. És a többiekkel is máshogy viselkedett.
Szóval ennyi. A másik, ami miatt kiakadt: egyik srác, Tanki, valamitől kifeküdt falunapon. Ecet kapásból azt mondta, hogy Kuni adott neki zöldet. P pedig úgy kezdett intézkedni, mintha ő lenne a világ közepe. Arrogáns lett, fontoskodó, stb. Azon akadt ki, hogy felhívtam Kunit vasárnap délelőtt, hogy Klári néniék úgy tudják, Tanki mondta, hogy Kuni cucca miatt lett rosszul. P-nek nem tetszett, hogy leadtam a drótot Kuninak. Azt viszont nem tudta felfogni, hogy annyi hülyesége ellenére is barátként kezelem Kunit, és mint barát szóltam neki, mert úgy érzem, joga van tudni arról, miket pletykálnak róla. Majd a későbbiekben megint felhívtam, amikor kiderült, hogy Ecet asszociációja volt az, hogy Kuni keze benne van a dologban. Higgadtan fogadta, nem akarta megverni. P erről nem tudott. Én azért nem szóltam neki, mert nem tartottam fontosnak, mert még csak a nevét sem említettem, és mert azt hittem, tudja. Ugyanis a szobája előtt ültem a verandán, telefonáltam, amikor ő bement a szobájába. Na mindegy. Végülis: Kuni egy ideje nem látott zöldet, Tanki pedig attól feküdt ki, hogy 10 perc alatt benyakalt egy üveg viszkit.
Na mindegy. Azt hiszem, beszélt Laccal, elmondta, mennyire kibuktam, vagy nem tudom, mert tegnap semmi bunkó megjegyzése nem volt, amikor P-vel telefonon beszéltünk, sőt, talán még kedves is volt. P is. amikor vasárnap együtt jöttünk föl, átkarolt, magához húzott.
Egy biztos: ilyen durva veszekedésünk még nem volt. Nem is szeretném, ha lenne. Még mindig elkap a sírhatnék, ha eszembe jut. Egyrészt megbántam, másrészt... másrészt nem tudom. Annyi feszültség volt bennem akkor, hogy talán jogos volt a félelmem: ha ez így megy tovább, idegösszeomlásom lesz. Nem egyedül P miatt. Mert amúgy minden egyes körülöttem lévő probléma a tényleges méreténél nagyobbnak tűnt: féltem a közelgő munkától, a nyári Pesten-lakástól, mindentől, de nem volt kinek elmondjam. Vagyis lett volna. De nem tudtam volna, hogyan. És még valamitől féltem: múlt héten, szerdán Zsúval romantikus(:PPP) 5 órás margit-szigeti sétánkról tartottunk haza a 6-os villamossal. Felszállt egy férfi és egy nő (bizonyára többen is, de csak ők tűntek fel). A nő kézfején véres folt volt. Leült a mögöttem levő ülésre. Fújtatott, sírt. Próbálta megfogni a férfi kezét, nyújtotta felé a karját, de azt nem érdekelte. Itt még kis hasonlóságot véltem felfedezni köztünk. Értitek nem? Aztán megijedtem, amikor a nő ordibálni kezdett, hogy őt nem kell megvédeni, stb. Öklével csapott egyet a villamos kapaszkodójába. A Mester utcánál leszálltak, akkor egy hirdetést rúgott, ütött, stb. Én nem attóol ijedtem meg, hogy esetleg engem is bántani fog. Nem... Inkább attól, hogy ha minden így megy tovább (folyamatos veszekedés, egymás csesztetése), mi is ilyenek leszünk. Persze nem a menekülési ösztön fogott el. Meg akartam mutatni (leginkább saját magamnak), hogy a mi kapcsolatunk nem erre van ítélve.
Nos, én nem tudom, meddig tart majd ez a mostani, higgadt állapot. Azt hiszem, az eddig engem aggasztó problémák megoldódtak, vagy megoldásuk folyamatban. A többi... hát majd csak lesz valahogy. Igaz, amit annyiszor mondtatok: hullámvölgyek vannak, lesznek is. Lehet, hogy az elmúlt hét rémes volt, de azért annak is votlak szép pillanatai. Csak hirtelen többségbe kerültek a megoldhatatlannak tűnő problémák, ellentétek. Egy biztos: akármit is mond a látszat, szeretjük és tiszteljük egymást. És amíg ez így van, legyen akármennyi problémánk: mindent megoldunk, mindenre gombot varrunk.

Családi kedvességek.

*morc vagyok... bátyámnak lesz harmadikán a diplomaosztója. 4-én meg nagyonnagycsaládi összejövetel. én nem tudom, mióta van tervben, de én még hallani se hallotam róla. persze, ő azt állítja, hogy szólt. aha... ha szólt volna, nem tervezgetnék bulit 4-ére. meg ha szólt volna, mondta volna, hogy szóljak P-nek, azt meg csak nem felejtem el. De nem szólt. Sem neki, sem nekem. Persze én vagyok hülyének nézve, hogy mi az, hogy erről sem tudok. Mert két hete volt róla szó, de amikor mondtam, hogy én nem voltam otthon (kezdem felfogni, hogy a hiányom csak akkor feltűnő, amikor nincs más, akit csesztessenek és akkor elővesznek, hogy alig vagyok otthon, bátyámat meg nyaralással bíztatják és így is 3 hetente jár haza), erre jön a reakció, hogy nem kell mindig elmászkálni. persze lehet, hogy csak vicc volt, de hirtelen kedvem lett volna sírva felképelni a barátnője előtt, hogy mégis hogy képzeli: lehet, hogy rengeteget tanul, de akkor is minden nap látja Ildikót. Engem meg megszól azért, mert hétvégén P-vel vagyok -mivel nincs más lehetőségünk. Ennyire meg ő sem lehet bunkó. Biztos csak hárítani akart: egyrészt azt a bunkóságát, hogy soha nem tűnik fel neki, hogy otthon vagyok-e, amikor ő vilgmértékben fontos infókat oszt meg a többiekkel, másrészt, hogy már mindenkit meghívott, csak engem nem, harmadrészt, hogy anyáékkal közölte, mindenki hozhat "utánfutót" (ezért a kifejezésért a szüleim menjenek a tudják hova), csak nekem nem szólt, hogy esetleg szóljak a kedvesemnek is. Idegesít, hogy a több hónapja tervezett programomat kellett lemondjam valami olyan miatt, amiről nekem elfelejtettek szólni, amiről még akkor sem akartak felvilágosítani, amikor rákérdeztem, azzal mentegetőzve, hogy hát ott voltam én is, meg hogy nem kell minidg eljárkálni, ahelyett, hogy bocsánatot kérnének, hogy már megint kihagytak valamiből, és elmondanák a részleteket. De azért én próbáljam meg harapófogóval kiszedni a dolgokat belőlük, és még nézzenek is hülyének. Kösz, baszd meg! K*rvára nem várom már azt a hülye vacsit, pláne, hogy P a közös programra beszervezte nagybátyjáékat is (akiknek akkor akart bemutatni), úgyhogy ő nem tud jönni. ÓJE!!!!

Ül és vár.

"...látni a szíveddel
a szemeddel lesni
ha becsukod vágyak
és ha, ha kinyitod semmi
majd a hintaszéked
elringat s az álom
nem jön a szemedre csak
ott ül a párkányon

ha feldobod, piros
ha leesik, semmi
ha az élet fenn van, akkor
neked kell lenn lenni
ott ül a felhőkön
az égben keres társat
háziállat lehetsz, hogyha
rossz voltál gazdának

ül és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak..."
/30Y-Ül és vár/

/Megint plagizált cím (bár az előző nem tudom, megjelenítésre került-e)./ Jó lett volna leülni, legalább egy picikét. De a Rendőrpalota parkolója nem park, nincs kis tavacska gumikacsákkal, semmi. Csak tömör üveg. Bármerre lépsz, önmagad képe néz vissza rád, és egy ilyen fontos pillanatban eldönthetetlen, jó-e az a smink, az a ruha, ami máskor mindig elkápráztatta. Nem tudni, te magad jó vagy-e, csak érzed, tudod, hogy jönni fog... És várod, és elrohannál, de nem szabad. Tudatlanság: arra irányul, hogy vajon a 10 nappal azelőtt elkezdődött új életében van-e hely még valakinek, aki még mindig nem tud semmit adni, csak önmagát, aki néha sír, néha nevet, néha duzzog, máskor dorombol...

Embertömeg. Mindenki sok táskával, egységesen mindenkinél egy egy vállpántos málhazsák. Ez a trend, vagy ez kell? Nem, náluk biztosan nincs trend. Hisz a tüsi, alig pár milis haj sem az. Vajon neki hogy áll? Közel két év, de még mindig lehetetlen elképzelni másik hajjal. Vajon izmosabb? Hízott, fogyott? Mosolyogni fog? A bőrkabát és a napszemüveg sicher, hogy rajta lesz. Megjelenése már-már elképzelhetetlen anélkül. Ajj, de hol van már? 3-4 összeölelkező, boldog pár, az egyik tüzet kért még pár perce. Lerí róla: sorstárs.

Majd egy érzés: most... most mindjárt megjelenik... Mi ez? A kémia, a női megérzés? És tényleg... Három ember. Köztük az a magas, vékony sziluett. Aki vegyes érzelmek kiváltója, de aki mindig mindenkinél jobban kell. Fokozódik a lábremegés... Mint az első randijaink előtt volt, amikor a sziklán ülve remegtem, majdnem leestem a szikláról, pláne, amikor éreztem, hogy jön mögöttem, és már engem néz. Most is. Láttam, hogy messziről észrevett, leadta a haveroknak a drótot, hogy én vagyok az, igen, én... Csak én. Majd különválnak, ő jön. Átölel, a lábremegés a tetőfokán. Hatalmas ölelések. Igen, ez már kellett, már nagyon, hjajj, most mi lesz? Beszél:) A hang a régi, az arc a régi, igen, a napszemüveg, igen, a bőrdzseki, és igen, meg akar sülni benne.

Gyors telefon, hogy mikor van vonat. Egy óra múlva. Hangulat átesett a tetőfokán, érzem, innen már csak lefele mehet, te jó ég, nem hagyhatom magam, nem, nem... X idő múlva Déliben: kérdezem, hogy vállaljak-e munkát Pesten, mert akkor holnap megyek, elintézem. "Nem tudom, k*rvára nem lesz időm [...] Reggel 8-tól 4-ig Adyliget, utána edzés, stb. Kell még 2 hónap, mire kialakul a napirend. Majd talán hétvégén tudunk találkozni... Ez az első év nagyon húzós lesz. Gondolkoztam azon, hogy kibírjuk-e, de igen... Kibírjuk." A mondatok elhangzásának kronológiai sorrendje nem biztos, sőt a pontos idézés sem, de lényege ez. A könnyeimet nyeltem, nem tudom, pontosan miért. Én bármit megtennék, mindenre készen állok, de mindig ilyen kis falak jönnek, ilyen mindenfélével vegyes elutasítások, elbizonytalanítások, minden... Mindegy, ezt a gondolatmenetet nem folytatom.

(Bocs, hogy ezzel terhelek mindenkit. Tudom, mindenkinek meg vannak a maga bajai, ennél nagyobbak, ennél komolyabbak, ennél... nem ilyenek, stb. Bocs, hogy ilyenekkel traktállak titeket, de az én életem ez. Vagyis a része. Lehet, unalmas, lehet, érthetetlen, de akkor ez vagyok én...)

Végül (persze miután felszállt a vonatra) belegondoltam, hogy előszöris, miért nem tudtam tartani magam, másodszor: miért nem tudok viselkedni?, harmadszor: mit problémázok ezen? Ugyanis ha a diplomamunkámat meg akarom írni olyanra, amilyennek Szabó Gézával tegnap elterveztük, rengeteg meló lesz vele. Be kell íratkoznom az OSZK-ba, kutatnom kell, stb. Nem lehetne ezt megoldani otthonról, vagy fél év, vagy pár hónap alatt úgy, hogy államvizsgára is tudjak készülni... Nem. Szóval fenn kell lennem, ez a legokosabb.

De akkor vajon miért akadtam ki mégis? Talán, mert reméltem, így lesz időnk találkozni, ha csak pár órára, de lesz. Be tudunk ülni moziba, vagy kajálhatunk együtt, vagy valami. És azzal, hogy közölte, nem lesz ideje, stb. lényegében ezeket a gondolataimat oszlatta köddé. Nem is tudom, ő gondolt-e ilyenekre. Megint sokat akarok?! Csak nem akarok napirendi pont lenni, egy olyan, akinek ki kell várnia a sorát, akinek megvan az ideje. Szeretnék egy kis helyet a napjaiban, szeretnék vele lenni, és szeretném, ha velem lenne. Megint nagy kérés...

(Az utolsó bekezdésben foglalt gondolatokról ő még nem tud semmit. Valószínű, ha elmondom neki, picit finomabb lesz innentől... hacsak... Hacsak nem írta le már most ezt a kapcsolatot... Bár csak nem... Bizonyítanom kell még. Sokat. Nekem késznek kell lennem, hogy meghallgassam az ő 10 napját. De én is annyi mindent akartam mondani, és a 10 nap alatt és most is annyi téren reakció nélkül maradtam... Nagyon szeretem, képes vagyok kompromisszumokra, mert tudom, megéri, és mert mindent kompenzál, hogy van nekem. De amikor már úgy érzem, veszélybe kerül a kapcsolatunk, önző dög leszek. Nekem a jövő az első. A jövőben benne foglaltatik a közös élet, a tanulás, stb.)

Gondol.

Sok gondolatom van manapság. Nemrég (asszem május 15. körül) született egy nem olyan érthető, kesze-kusza bejegyzés. A lényege az volt, hogy P-nek sikerült a fizikai alkalmassági, este berúgtunk, és nagyon durván összevesztünk. Úgy, hogy én osztottam, miközben ott volt a Gergő és eléggé megalázva érezte magát, Gergő pedig kínjában röhögött. De túlélte a kapcsolatunk. Utána volt a Nyárnyitó, amikor tök normálisan viselkedtem, nem hisztiztem, holott megmondtam Kuniéknak, hogy este nem lesz vacsoracsata, közös főzöcskézés, mert P-vel kettesben szeretnék lenni, ők meg ott maradtak, meg jól be is zavartak. Szóval reméltem, hogy visszaültettem a régi bizalomnak egy részét, ami arra irányul, hogy nem rontok el minden bulit (ez volt a második, de hát decemberen nem voltunk együtt annál a bulinál, és csak magának köszönhette, hogy szakított velem, erősködött, hogy jégerezzek velük, hagyta, hogy berúgjak, stb., szóval az más volt). De nem. Pénteken beszéltünk telefonon, mondta, hogy a kiképzés vége júni 18. Este átmegy hozzá Hetes meg Polly, buli lesz. Kérdeztem: "És akkor ez most kanbuli?" "Hát, az rajtad múlik." Aztán kiderült, hogy csak akkor nem lesz kanbuli, ha tudok viselkedni (fene az eddigi legtöbb bulin közlékeny, előítélet, harag lerázós mindenemet, ami szemében hisztissé avanzsált). Oké, mondom... Szombaton náluk voltam, estére buli volt Ecet pincéjénél, mert Robónak névnapja van. Mondta, hogy próbáljam meg összeszedni magam, hogy ne legyen gáz. Ez már rosszul esett, hisz mindig próbálok mindenkivel jófej lenni, függetlenül attól, hogy mennyire (nem) bírom őket. Erre egy félresikerült buli után leminősít, és mindig szól, hogy majd ne hisztizzek. Picit rossz volt. De már meggyőztem az ellenkezőjéről. Remélem, egy darabig nem jön megint elő ezzel. Szombaton jól viselkedtem. Egyszerre tök sokan lettünk. Mindenkivel beszélgettem, mindenkivel közlékeny voltam, egyszerre minimum 10 pasi leste kegyeimet, stb. És mind a 10 gratulált neki hozzám, stb. Azt hiszem, ez elismerés volt, neki is, és meggyőztem, hogy tudok én viselkedni, a közlékenységem az általános, stb. Na mindegy, ennek végülis nincs lényege, de ez is eszembe jutott.
P Csopakon van kiképzőtáborban. Tegnap mentek le. Meg voltam ijedve, hogy a 10 nap alatt alig fogunk tudni beszélgetni. Most viszont úgy tűnik (eddig... lekopogom...), minden szabad percében küld egy visszahívóst. Én felhívom, és pár percet beszélünk. Jól esik. Reggel pl. az első "reggeli tornája" (asszem, egy kiadós alapgyakorlat) után kért egy hívást. Elmesélte az "élményeit". Aztán szólt, amikor ebédszünete volt, és a kaja után maradt pár perce, akkor is, amikor vacsi után volt még kis ideje, meg most lefekvés előtt is.
Adyligeten lesz a nyári képzése. Picit megijedtem. Az estémet azzal töltöttem, hogy útvonalat terveztem. Mostmár csak munka kéne, és akkor csak másfél óra lenne közöttünk, nem 4 és fél, mint akkor, amikor otthon vagyok, ő meg Adyligeten. Sikerült megnyugtatnom magam.
Hja, ma vizsgáztam. 3-as lett. Több napi tanulásom volt benne, azt sem tudom, mit kellett volna még mondanom. Ez önmagában még nem olyan idegesítő. De volt a vizsgázók között egy végzős csaj, akinek ahhoz, hogy mehessen államvizsgázni, elvileg kell ez a vizsga. De amikor benn volt órán, akkor sem jegyzetelt rendesen, azt sem tudta, mi az a Fogak tornáca (egy Weöres Sándor óra után, amikor erről is szó van, kötelező a bejárás). Jegyzeteket kuncsorgott a vizsga előtt, mert ő nem tanult semmit, a választható verset, amit elemezni kellett, 2 és fél éve olvasta utoljára. Amikor kimentem és mondtam, hogy hármas, akkor mondta: "Hát az nem is olyan rossz." Erre ideges lettem: "Igen, csak nekem több napos tanulásom van benne, nem úgy jöttem ide, hogy >>jajj-jajj, semmit nem tudok,<<"
Hebegett-habogott, hogy ez neki így meg úgy fontos... De miért csak 1 órával előtte fontos?
Áhhh...

Napok.

Háth, Nyelvtöriből megint túlteljesítettem magam:D Én megelégedtem volna egy 4-essel. Bár... Ha jobban belegondolok, nem tudom, hány nap tanulás után... Mégsem:D Nálam a zárhangok (vagy réshangok?) csoportja az ősmagyar korban egyszerűen csak: "az a csoport, ami a p, t, k hangokból áll"XD De azért a tanár értékelte, hogy annyit tanultam:D
Bár most nem erről akarok írni, de még ez volt nagy szám.
Na, szóval bevontak a Babits kritikai kiadás szerkesztésébe. Babits kisprózáit (gondolom, novella, meg ilyenek) fogjuk feldolgozni. Szép munka lesz. Egyelőre csak arra volt jó, hogy a két legidősebb (nem tudom, hány évesek, de az embernek már a mellkasszőre is ősz...:S) totál hülyének nézett. Egyrészt azon csodálkoztak, hogy nincs szakdolgozatom, aztán azon, hogy még csak másodéves vagyok. Azt hiszem, nekik a hab a tortán az volt, hogy bekerültem egy ilyen szerkesztőségbe (ergo bizonyára tudok valamit, vagy mittomén, gondolhatták, hogy nem a lutrin nyertem) úgy, hogy nem vagyok beiratkozva az Országos Széchényi Könyvtárba:D (Azt hiszem, ez a filológusok körében főben járó bűn:D Sőt, a tanárok nagy része azt nyilatkozta, hogy nem lehet megcsinálni még a BA-t sem OSzK nélkül. Hm. A többség serényen dolgozik azon, hogy ennek ellenkezőjét bebizonyítsa. Egyik nagyon jó barátnőm, Nati pl. egyenesen arra mutat példát, hogy akármilyen könyvtár nélkül is meg lehet csinálni félévente min. 40 kreditet úgy, hogy a legrosszabb jegyed 4-es és az is csak azért, mert már nem volt időd, hogy javítót írj:D) Ezért kapásból annyira hülyének néztek, hogy elkezdték magyarázni, hogy jutok el oda, hogyan kell beiratkozni, hányadik emeleten van a folyórirattár (nem mintha nem lenne kiírva és nem tudnék olvasni). Mire odaértek volna, hogy elmagyarázzák, hogyan kell azt megcsinálni, hogy a fénymásolást nem ott fizetem ki, hanem valahogy valamit átutalok valamilyen számláról valamilyenre, addigra a nő (aki gondolom a nagy magyarázásban az értetlen arcom miatt - azt nem értettem, hogy mi a fenének magyarázzák el - teljesen lemondott rólam) azt mondta, ogy ő majd elmegy, és megcsinálja. Majdnem lett egy másik feladatom is, de az (gondolom) szerintük túl nehéz lett volna, hogy a kritika vázlatában található kérdéses szavakat ellenőrizzem mindenféle tájszótárakban, hogy akkor most ilyen vagy olyan tájszó, vagy Babits szóalkotás... Nemaj. A ránk háruló nemes feladat: lefénymásolni a tanárúr Babits-köteteiben lévő novellákat. EZÉRT mehetek holnap reggel 8-ra be az egyetemre.
Ja, amúgy... A tanár úrral még múlt héten lefixáltuk, hogy május 27-én lesz megbeszélés az A/334-ben. (Azt hiszem, nektek már feltűnt, hogy az, hogy pontosan mikor - óra, perc - No, kb. hétfőn nekem is:D) Nem akartam elszalasztani a pillanatot. Ezrt gondoltam, felmegyek majd a fogadóórájára. (8:47körül már benn voltam:D) De nem volt benn (persze, a fogadóóra-időpontok a szorgalmi időszak végével automatikusan törlődnek). Akkor elmentem jegybeiratásra, madj Kingával próbáltuk meg elérni, de ki volt kapcsolva. Aztán mentük vizsgára, utána fel a titkárságra. Sztefka sem érte el. Utána 2 órán keresztül ültem Ágival és Erikával (aki szerint majom vagyok, amiért elmondtam, hogy még nem voltam OSzK-ban, bár szerintem egyszerűen csak őszinte) a terem előtt. De nem jött. Akkor lementünk büfébe, majd kimentünk az A elé, ott voltak Natiék, aztán velük dumáltunk, félóránként azért felrohangáltam a 3.-ra. Aztán ők negyed 3 körül leléptek. Akkor már felvertem táborom a 334 előtt. Fél körül megkérdeztem a 335-ösben vizsgáztató emberkét, hogy nem látta-e a tanárurat. Mire ő mondta, hogy nem, stb.,stb. Ekkor kiakadtam, elmentem a wc-re, bőgtem. Aztán felültem az egyik ablakmélyedésbe, hogy na, majd olvasok. És abban a pillanatban csilingelt a lift és kiszállt a bácsi. 4-től van a megbeszélés. Fasza, másfél óra:S Se kajám, se pénzem, se innivalómXD Idilli helyzet:D De hősiesen kivártam. Igazából vártuk, mert akkor már Zsúval meg is találtuk egymást. Röhögtünk, zenéthallgattunk és megbeszéltük, hogy hétfő és kedd este idegbeteg voltam és még a saját lényem is idegesített és azért voltam olyan bunkó.
Aztán 4-kor felmentünk 3.-ra. Semmi érdemleges információval nem lettem gazdagabb. Csak két ímélcímmel. Össze-vissza telefonáltak ilyen meg olyan könyvtárba és azt fitogtatták, hogy majd melyikük hogyan intézi el, hogy itt meg itt készséges legyen x meg y. Erőfitogtatás. Semmi különöset nem tudtam meg. Amit meg mégis:

• az Argumentum kiadó fogja elvileg kiadni.
• Babits összes megjelent novelláját fogja tartalmazni (összes megjelenés, azok közti eltérés, stb.
• 2010. jan. 31-ig meg kell legyen minden számla, a nyomtatási, tördelési költségig bezáróan, hogy megjelenhessen.
• talán 2006-ban jelent meg Babits Halálfiai című művének kritikai kiadása. Azt is ők szerkesztették
• Hárman vagyunk fiatalok. Akivel szerintem tök jól el leszek, ő Judit, aki szekszárdi, a Garajba járt:D És szintén szerkszet:D
  

Akarásnak nyögés a vége?!

Most nem olyan wc-s akarás és nem olyan ágyas nyögés van szóban. Egyszerűen arról, amit én akartam szerettem volna... Háth, most leírom, hogy mit szerettem volna: belibbenni tartsay-ra a kis miniszoknyámban szombat délelőtt, elcsábítani P-t, majd ebédre spagettit főzni neki, majd elmenni sétálni, majd vacsi, nyárnyitó, közös fürdő. Nem hinném, hogy megfogalmazok mégegyszer ilyenfajta vágyakat. Hogy miért nem?
Tegnap reggel 6:26-kor hívott P, hogy hasmenése van, úgyhogy valami diétás kaja kéne. Eldöntöttem, hogy akkor krumplipürét készítek, viszek háztartási kekszet és kap teát is. Fél 10-re értem oda, Kuni és Babos még mindig ott voltak, és nem mertem őket elküldeni. Pedig mindig rákezdtek, hogy ők már mennek is, de olyan hangnemben, mintha én egy GYP-s HP lennék, és mintha ők most tuti megsértődtek volna. Ezért mondtam, hogy nem kell, maradjanak csak. PSP-ztek, számítógépeztek, amúgy semmi extra. 13:30körül azért leléptek. De mivel úgy volt megbeszélve, 18:00körül megint találkoztunk. Aztán lementünk Promiba, ott találkoztunk egy csomó jóarc emberkével. Abban a pár órában a szánalmas emberek listája 2 személlyel bővült. Mindegy.
Aztán úgy volt, hogy mi P-vel lelépünk, felmegyünk Tartsayra, többiek csináljanak, amit akarnak, de valahogy 10-en voltunk már fenn. Éjfélkor mindenki lelépett, megkönnyebbültem, hogy mostmár végre kettesben. Úgy gondoltuk, most átadjuk magunkat egymás kényeztetésének. Háth, már javában folytak a dolgok, amikor hallottuk, hogy megcsörren a kaputelefon (ergo valaki beütötte a kódot --> valaki bejön). Akkor már éreztem, hogy betelt a pohár és kezd túlcsordulni. Jöttek enni. Én bennmaradtam a szobában és bőgtem. Ők meg nekiálltak gépezni. 10-15 perc után a nem létező tököm is tele lett velük, közben bejött P, látta, mennyire elegem van, kiment, megpróbált velük beszélni, majd visszajött és láttam, hogy már neki is elege van. Felkeltem, kimentem, és elkezdtem: "Találjátok ki, mit csináltunk, amikor most megjöttetek. Több mint 12 órája itt vagyok. Szerettem volna a barátommal kettesben lenni, de ez még nem sikerült, csak kb. 3-4 óra erejéig. stb.stb." Erre Kuni kibukott, elkezdett bőgni (pasit ilyen állapotban még nem láttam - nem is akarok). Tett 2 kört bőgve a lakásban, majd fogta a táskáját és Babossal leléptek. Én már a nappaliban ültem az ágyon, és sírtam. Csak ennyit mondtam: "Én nem akarok többé semmit. Csak szerettem volna kettesben lenni veled, de most nézd meg, mekkora galibát okoztam." Attól féltem, esetleg P is engem fog hibáztatni, de akkor már neki is rendesen elege volt. Egyrészt, mert előző nap végig ezt hallgatta: "Fú! Mostmár kattogok! Kéne egyet tépni!..." Meg "Egy évben egyszer vagyok fenn MSNen, azt is akkor, ha a Boca lenn van Szekón!", stb. Másrészt itt vannak, nem értik, ha ő azt mondja "Zitával szeretnénk egy kicsit kettesben lenni!" reakció: "Háth, majd akkor lehalkítom egy kicsit (mármint a játékot...)" Jah, és amikor másnap (vagyis ma) reggel feljöttek, akkor leültek, neteztek, de még véletlenül sem segítettek volna pakolni. P mondta, hogy nemis igazán szóltak hozzá, csak egymással beszélgettek. Valószínű, 2 "baráttal" kevesebb és a szánalmas emberek listája újabb két taggal bővült.
Nagyon rossz volt, mert én tényleg szerettem volna egy hétvégét a szerelmemmel kettesben, és ebből is gáz lett. Én inkább innentől nem vágyom semmire, hátha rendben lesznek a dolgok.

Helyzet. -amúgy

Zsú szűzies. De az előbb elgondolkozott, vajon feltűnő lenne-e, ha meztelenül menne ki a konyhába hajat szárítani (mert ott van valaki ebben a pillanatban, aki ja:D) A szűziesség:) De azért legalább feldobott valamennyire.
Az alább leírt nagy hír azt okozza, hogy alig várom már, hogy találkozzak P-vel és rendesen átbeszéljünk mindent, hogy örülhessünk együtt. Ja, meg végre kettesben leszünk, szóval nincs család, nincs testvér, stb. Nyárnyitóra azért lenézünk, oda jön Babos is, de megmondtam, hogy nem szeretném, ha más is lenne Tartsayn. Azt hiszem, érthető.
Nincs jó kedvem éppen. Abszolút P hiány, meg már otthon akarok lenni, mert mert mert...
Ma néztem, van-e valami meló (diákmunka), de sem az Univ-nál, sem a MŰISZ-nél nincs semmi izgi. Ez is elkeseredésre sarkallt.
Ja, meg megvettem egy fölsőt, amit nem is akartam, csak azért, mert féltem, hogy a cigányasszony, aki a Fehérvári úti vásárcsarnokban tukmálta már, holott csak nézelődtem, megver, vagy elátkoz, vagy valami. Nem általánosítás, de ő az a típus.
Apropó, átok. Az átkozás is megvolt ma. A Boráros téren a villamosmegállóban. Odajött egy szintén cigány származású nő és izélt, hogy akarok-e venni parfümöt, és amikor ráztam a fejem, megszólalt, hogy "szólaljál már meg, (valami roma nyelvű szó), haljál már meg..." vagy valami hasonló. Fasza nap... Lejártam a lábam. Boldog kéne legyek, de dedede... És úgy de úgy de úgy szeretnék picikét sírni, mert olyan izé volt ez a nap... Legyen már szerda. Oké, hogy vizsgázom, de akkor találkozom a többi szerkesztővel, megkapom a feladatom és kezdhetem a kutatásom:)
Nemis. Legyen már szombat. Előbb P-t akarom:) Missing...
Pozitívum: egyrészt, hogy már csütörtök van, másrészt, hogy mindjárt szombat, harmadrészt: a Krisztina körúti könyvtárban jófej volt a könyvtáros. Jameg: este 21:35körül a teszkóban egy srác, aki mindenfélét összevásárolt, maga elé engedett a melegszendvicskrémemmel és a csokimmal, hogy ne kelljen annyit várni:D Melegszendvicskrém Zsúnak, hogy valami normálisat egyen holnap, csoki Jankának, mert szülinapja van (boldogat neki!). Ja, és ma nem ettem annyi csokit meg sütit, meg ilyenek:D
Megdöbbentő észrevétel: még közel 1800 oldalt kell elolvasnom a jún. 2-i vizsgámra. Igenám, de 27-én Nietzschézek. Azért az ő életműve sem kicsi. Bár amit olvasni kell, kevesebb, mégis remélem, hogy az 500 oldalas Sanfranski-könyvből és K.Sz.E. tanulmányából mindenre rájövök. És nemsokára Bárdos vizsga... Újab nemtom, hány100 oldal. Nesze neked magyar szak! De mostmár legalább tudom, hogy tanulással igenis el lehet érni valamit. Asszem, bátyám példája és az előző bejegyzés ezt mutatja. Mamának megint igaza volt:)