Sokat gondolkoztam, hogy pusztán szavakkal nem lehet kifejezni az érzelmet. Talán: ahhoz, hogy tökéletesen megértsük, mit érez a másik, mindenkinek zenét kéne komponálnia. Vagy festeni kesze-kusza színekkel, szálakkal, gondolatok, pacák tömkelegét elfolyva, felismerhetetlenül. Nietzsche azt tartotta Wagner zenéjéről, hogy feloldja az individuum határait. Ebben van valami. Nem egy K. Sz. E. óráról jöttünk ki könnyezve, remegve csak azért, mert Wagner volt a zenehallgatáson.
De most nem is ezzel kapcsolatban szeretnék írni. De azért hátha érdekes.
Rájöttem, hogy minél többet beszélek arról, mit érzek, annál kevesebbet tudok megmutatni. Ha azt mondom, hogy félelemmel és kíváncsisággal vagyok tele a holnap estét illetően, ezzel még nem mondtam el semmit. Ha azt mondom, pontosan fogalmam sincs, mitől félek, mi érdekel ennyire, még kevesebbet mondtam. A múlttól félek. Kb. ugyanaz a társaság, mint egy éve. Mondjuk rengeteg minden változott az óta. Én is. A magány igénye mellett feltámadt azon igényem, hogy ha emberek vannak a környezetemben, akkor beszélgessek velük.
Kedden furcsa dologra vetemedtem. Bár ennek a hétfő este az előzménye, amikor Nórival kinn ültünk a lépcsőn és két csajszi eléggé kétségbeesetten megkérdezte, hogy nem BTK-s-e valamelyikőnk. Mondtam, hogy én az vagyok. Megkérdezték, mikorra megyek. Mondtam, hogy kilencre, de akkor közölték, hogy mindegy, mire megint megszólaltam: "De lehet, nyolcra megyek, mert könyvtáraznom kell." Az volt a lényeg, hogy egy BTK-st kerestek, aki háromnegyed 8 és 8 között le tud adni a HÖK-nek egy pályázatot. Hát elvállaltam. Hogy miért? Én azt nem tudom... (Ha épp valami jócselekedetet hajtok végre, az spontán jön: hogy még magam is meglepem. Pl. hogy félig alszom a buszon, majd a következő pillanatban a legudvariasabb, legkedvesebb hangon kínálom ülőhellyel a bottal közlekedő nénit, stb. Ez is így jött.) Nagyon örültek annak, hogy elvállaltam. Egyből be is mutatkoztak: Zsuzsi és Réka.
A lényeg: azóta ahányszor meglátnak, hangosan köszönnek, beszélgetünk, nevetgélünk, stb. Megérte:D
Ezt csak azért meséltem el, hogy bebizonyítsam (elsősorban magamnak), hogy már sokkal közlékenyebb, sokkal "társaságibb" vagyok, mint voltam mondjuk egy éve. P-vel úgy 89%-ig minden oké (tavaly ez valami 19% körül volt).
Várom már. Azt hiszem, a holnapot nem. Azt csak annyiban, hogy találkozom P-vel, meg Babosékkal is végre és talán Schillivel is:D
De most nem is ezzel kapcsolatban szeretnék írni. De azért hátha érdekes.
Rájöttem, hogy minél többet beszélek arról, mit érzek, annál kevesebbet tudok megmutatni. Ha azt mondom, hogy félelemmel és kíváncsisággal vagyok tele a holnap estét illetően, ezzel még nem mondtam el semmit. Ha azt mondom, pontosan fogalmam sincs, mitől félek, mi érdekel ennyire, még kevesebbet mondtam. A múlttól félek. Kb. ugyanaz a társaság, mint egy éve. Mondjuk rengeteg minden változott az óta. Én is. A magány igénye mellett feltámadt azon igényem, hogy ha emberek vannak a környezetemben, akkor beszélgessek velük.
Kedden furcsa dologra vetemedtem. Bár ennek a hétfő este az előzménye, amikor Nórival kinn ültünk a lépcsőn és két csajszi eléggé kétségbeesetten megkérdezte, hogy nem BTK-s-e valamelyikőnk. Mondtam, hogy én az vagyok. Megkérdezték, mikorra megyek. Mondtam, hogy kilencre, de akkor közölték, hogy mindegy, mire megint megszólaltam: "De lehet, nyolcra megyek, mert könyvtáraznom kell." Az volt a lényeg, hogy egy BTK-st kerestek, aki háromnegyed 8 és 8 között le tud adni a HÖK-nek egy pályázatot. Hát elvállaltam. Hogy miért? Én azt nem tudom... (Ha épp valami jócselekedetet hajtok végre, az spontán jön: hogy még magam is meglepem. Pl. hogy félig alszom a buszon, majd a következő pillanatban a legudvariasabb, legkedvesebb hangon kínálom ülőhellyel a bottal közlekedő nénit, stb. Ez is így jött.) Nagyon örültek annak, hogy elvállaltam. Egyből be is mutatkoztak: Zsuzsi és Réka.
A lényeg: azóta ahányszor meglátnak, hangosan köszönnek, beszélgetünk, nevetgélünk, stb. Megérte:D
Ezt csak azért meséltem el, hogy bebizonyítsam (elsősorban magamnak), hogy már sokkal közlékenyebb, sokkal "társaságibb" vagyok, mint voltam mondjuk egy éve. P-vel úgy 89%-ig minden oké (tavaly ez valami 19% körül volt).
Várom már. Azt hiszem, a holnapot nem. Azt csak annyiban, hogy találkozom P-vel, meg Babosékkal is végre és talán Schillivel is:D
2 megjegyzés:
Én ezért szoktam novellákat írni. Azzal könnyebb kifejezni az érzéseket.
Tudom. Próbálkozom is vele. Csak még nehézkes.
Megjegyzés küldése