Epilógus.

Szóval. Amennyire le akartam írni ezt az egészet még péntek vagy szombat este, de talán még tegnap reggel is, most leblokkoltam. Nem tudom, mit akar(hat)ok, mit vár(hat)ok, szóval... Azért megpróbálom.
Igazából tegnap reggelig azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy mit tett velem, hogy elítéljétek, hogy érezzem, velem vagytok, hogy lehetetlenné tegyem haragommal. Minden fórumon leosztottam már (sms, telefon, személyesen, MSNen) neki, hogy mennyire haragszom rá, mekkorát csalódtam benne, mennyire nem tartom emberségesnek, tisztességesnek, amit velem művelt. Nem akartam egyedül lenni ezzel a fájdalommal, azt akartam, ő is szenvedjen. Nem értettem. Azt akartam, érezze ő is annyira megalázva magát, mint én. Aztán... Na mindegy, ezt majd a végén.
Még februárban történt (talán kapcsolatunk tetőpontja?!), hogy megkérte a kezem. Méterekkel a föld felett jártam, azt hittem, innen már semmi rossz nem lehet. Mindig úgy voltam vele, hogy lesz egy ember, akit igazán szeretni tudok majd, és majd ő is szeretni fog, és hogy nekem csak egy ilyen lesz. És azt hittem, ő az. Szóval úgy tűnt, innentől minden rendben.
Aztán májusban jöttek az alkalmasságik a köztársasági őrezredbe. Nekem annyira hirtelen jött, hogy egyik héten még egy tervezet, másik héten már jelentkezik, aztán jönnek az alkalmasságik. Közben én persze vizsgáztam, idegeskedtem, stb. Ráadásul úgy éreztem, én kimaradok a kapcsolatunkból. Ha valamit mondtam neki a saját életemmel kapcsolatban, már nem reagált, csak valami olyannal, ami az őrezreddel kapcsolatos. Végül, amikor a fizikai alkalmasságit ünnepeltük, 1/3-ad üveg jéger után, már az átlagosnál érzékenyebben reagáltam arra, hogy elkussoltatott egy youtube video miatt. Szóval kiakadtam, és levágtam egy igazi, talán több órás műsort, hogy mennyire nem figyel rám az utóbbi időben, mennyire nem értek semmit, stb. Ebből az egészből csak annyit fogott fel, hogy megaláztam egyik haverja előtt, hogy így leosztottam. (Ez a haverja végül nekem adott igazat)
Másnap úgy döntött, 'csak' azzal büntet, hogy ezt az eljegyzés dolgot felbontja, de azért együtt maradunk, jippijé. utána bulik előtt figyelmeztetett, hogy szedjem össze magam, próbáljak meg nem jelenetet rendezni. Neki csak ennyi volt, de azzal nem törődött, hogy mekkora sebet hagyott bennem ezzel az 'intézkedésével'. Sokáig nem találtam meg a helyem mellette, csak próbáltam mindenben tip-top lenni, hogy ne lehessen rám panasz, szóval nem igazán osztottam meg vele a gondjaimat, volt neki így is elég, aztán már ott kötöttünk ki, hogy minden csak róla szól. Én pedig csak hisztizek, hogy találkozzunk, mert ugye, miután hazajött Csopakról, megmondta, hogy hétközben k*rvára nem lesz ideje, anyja pedig azt mondta, hogy a kapcsolatos dolgait intézze hét közben, hétvégén meg legyen csak velük. Szerintem ezek után jogosan paráztam.
Aztán jött az a pénteki veszekedés, amikor öten voltunk inni (Zsú, P, Lac, Gábor és én). A srácok egymással beszélgettek, nekünk ez igencsak rosszul esett. Lac pluszban bunkó is volt. P-nek volt egy ilyen beszólása a TV-ben szereplő egyik csajra: "Na, ilyet én is csinálnék!" persze én megsértődtem, ő meg nem úgy gondolta, de nem jött volna oda hozzám, hogy megöleljen, nem, semmi. Továbbra is alig szóltak hozzánk, végül neki állt feljebb, aztán végül én mentem békülni. Este Megyerre mentem velük a szállóra. Lac elaludt útközben, (járás közben), én azt hittem, valami baja van, azért próbáltam hülyeségeket beszélve felvidítani. P megszorította a kezem (igencsak fájdalmas volt), hogy maradjak már csendben, majd odament hozzá, és megint elfelejtette, hogy ott vagyok. Ezért sarkon fordultam, és elindultam a HÉV felé. Utánam jött, de másnap reggel közölte, hogy elege van az állandó hisztiből, stb. Ha akkor nem erőltetem, hogy beszéljük meg a problémákat, már akkor szakít velem. A HÉV úton.
Nem tudom, hány hetet késett vele. Nincs kedvem megszámolni. Végül jöjjön a most péntek. Vagy előbb a kedd. Úgy volt, hogy találkozunk, náluk alszom, stb. Megpróbáltam a maximumot kihozni magamból: miniszoknya, szexi fölső. Csak hogy úgy egyszer végre igazán leessen az álla. De csak annyit mondott: "Cuki fölső!" És ennyi, és tökre kiakadtam. Aztán úgy döntöttünk, megyün valamerre. Én Margit-szigetre akartam menni, ő inkább hozzánk, a koliba, hátha üres a szoba. De nem volt az, így hát megint tanuló. 2 perc "előjáték" után asztalra fel, bugyit le, durr bele. Igazából időm sem volt élvezni, annyira ki volt éhezve. Azért este jöt még egy, akkor már nekem is jó volt.
Péntekre meg volt beszélve, hogy nálunk üres a szoba, találkozunk. De aztán fájt a foga, meg a feje, így megint nekem kellett egy órát utaznom, ami eléggé rosszul esett, mert annyira szerettem volna, ha egyszer végre ő jönne hozzám. És amikor odaértem, akkor először végig kellett nézni a Clone Wars-rész utolsó 6 percét, amit ő végigaludt, aztán egyből elkezdett csókolgatni, meg minden, én viszont úgy éreztem, hogy már megint csak arra megy, hogy... És rosszul esett, hogy közben igazából velem nem is foglalkozik. Feküdtem, mint egy darab fa, majd amikor rátért a lényegre, továbbra is feküdtem, összeszorított szájjal, szemmel. Mire elkezdtem volna élvezni, ő elment. Erre sírva fakadtam, majd közöltem vele, hogy nekem nem elég ez a testiség, nekem lelkem is van. Ő akkor felkelt, felöltözött, majd elkezdte összepakolni a cuccait. Én nem értettem, már megint mi a baja, miért ő van megsértődve, miért hagy ott feküdni az ágyon, mint egy kurvát, miért nem törődik velem. Aztán amikor elindultunk a HÉV állomás fele, egyszerre minden fájdalom kibukott belőlem, mindent a fejéhez vágtam. Ő csak hallgatott, már a HÉVen ültünk, én továbbra is osztottam, már nem voltam kedves. Teljesen kikeltem magamból. A Batthyány-térre érve épp a metro befutását vártuk, amikor megpróbáltam megölelni, megcsókolni. Megjelent a metro, mire ő benyőgte, hogy neki ez nem megy. Annyira rosszul esett, olyan rosszul éreztem magam. Felmentem a felszínre, és nem tudtam, mit tegyek. Nem jött utánam, elbőgtem magam, majd felhívtam. Már nem tudom, mit mondtam neki, csak annyit, hogy elmondtam neki egy problémámat, amit igazán szégyellek. Utána letettük, felhívtam Erikát, bőgve, fuldokolva mondtam neki, hogy P szakított velem, nem tudom, mit csináljak, egyedül vagyok, ki akarok menni a Margit-szigetre, leülni, sírni. Mondta, hogy menjek ki a Moszkvára,20 perc és ott van. Leültünk beszélgetni. Na mindegy, éjjel 2 után értem vissza koliba. A portánál két srác utánam kiáltott. Az egyik odajött és mondta, hogy a haverja meg akar ismerni. Amikor odanéztem, ahova mutatott, azt láttam, hogy rajtam röhögnek. A liftnél hozzásimultam a falhoz, majd sírni kezdtem. Írtam P-nek egy sms-t, nem túl kedveset.
Reggel felhívtam, hogy hívjon vissza. Mondtam neki, hogy szeretném visszakérni a cuccaim, amik nála vannak, majd ismét elkezdtem osztani. Amikor mondta, hogy "sajnálom", már hallottam, hogy mindjárt bőg.
Szombat éjjel vele álmodtam, vasárnap reggel bőgtem, amikor felkeltem. Vasárnap éjjel, ill. ma reggel ugyanez. Most is vele beszélek. Hülye vagyok ezek után, hogy szóba állok vele? Lehet. De szeretem. És minden ilyen hülyeségétől függetlenül tudom, hogy ő is. Egyesek szerint rizsa, mások szerint érthető: azért szakított velem, mert amikor szóvá tettem neki, hogy lelkem is van, rájött, hogy egy ideje már nem tudja nekem megadni azt, amire szükségem van. Ezt én is észrevettem. Bár: amire most szükségem lenne: mondja, hogy szeret, és hogy hiányzom neki. Arra van szükségem, hogy megint legyen nekem, és hogy ha arról akarok beszélni, hogy mit gondolok, vagy mit szeretnék, ne kelljen leszűrni a gondolataim. Szeretném megölelni.
MSNen könnyű... de mi lesz csütörtökön? Még ő kérdezte meg tegnap, mikor érek rá. Eddig úgy néz ki, csütörtökön találkozunk. Lehet, hogy korai? Félek, hogy ha most nem, örökre elveszítem. Jajj.
Nem tudom megmondani, hogy ez most végleges. Azt sem tudom, ő reménykedik-e abban, hogy még lehet valami. Én sem csütörtökön akarom újrakezdeni. Nem is tudom, hogy két hét múlva akarom-e még látni. Csak annyit tudok, hogy most már nem akarom mindenki előtt megalázni, nem akarom megsemmisíteni haragommal, nem akarom gyűlölni. Nem tudom, mi lenne a legjobb... Egyszerűen nem tudom.
Most is beszélünk. Már 3 órája biztosan. Te jó ég... miért ilyen nehéz?