Nem szeretek itthon lenni. Várom már, hogy öcsém is Pestre jöjjön tanulni, és akkor azt hiszem, elszakadhatok. Itthon nem tudják, hogy mi akarok lenni diploma után, pedig 1 éve már ugyanarról beszélek. Bal kezes létemet figyelmen kívül hagyva egy ideje jobb kézre terítenek; anya sértődik meg, ha nem szól, hogy ebéd, és egyedül kell ennie. Ha pörkölt, vagy hasonló kaja van, túlfűszerezett, túlerőspistázott, túlzsíros. Pedig a fűszert nem bírja a gyomrom, a zsíros levesektől rosszul vagyok. Ha el akarok vinni egy üveg pezsgőt, megkérdezik, mire kell. Ha havonta egyszer bemegyek Szekszárdra inni, akkor a jóéjtpuszinál megjegyzik, hogy milyen pia-és bagószagom van. Ha saját magamon viccelődök, megijednek, hogy milyen rossz az önkritikám, biztosítanak arról, hogy milyen hülyeséget beszélek. Még függőbeszédben (önmagam idézésekor sem és mások idézésekor sem) beszélhetek csúnyán, mert kapom a megjegyzéseket. Halálra vannak rémülve már a puszta ténytől, hogy néha beszélek P-vel. Mindig megkérdezik, hogy kivel beszéltem telefonon. Irodalmár létemre 2 éve festészeti albumot kaptam anyámtól...
Lényegében minek szólaljak meg? Másnapra úgyis elfelejtik. P-t nem tudják. Én szívesen elmondanám nekik, de legutoljára is megkérdezte anya, hogy ha ennyit sírok miatta, miért vagyok vele. Már egy ideje nem sírtam. De ha megint megkérdezi, ezt mondom: "Szerinted? Önkínzásból, mert olyan jó futni valaki után, és mert épp nincs jobb dolgom... Igazából ekkora butaságot nem kéne kérdezni. Jó vele. Szeretem, és ő is szeret. Lehet, hogy létezik más hím egyed is, de hogy engem csak ő érdekel, az biztos."
Ha itthon vagyok, vagy Kétyre rohanok, vagy öcsémmel dumálok. Hiányzik a hétvégémnek a P-vel töltött része. Ahányszor a buszon ülök, hazafele zötykölődve, azon jár az agyam, hogy milyen jó lenne vele lenni. Rengeteg olyan dolgot vesztettem a szakítással, amit még mindig nem kaptam vissza. Pl. ma van az esküvő, amire én is hivatalos voltam. Anno nagyon örültem neki, rengeteget készültem, többnyire lelkileg. Aztán szakítottunk, az esküvő azért még van, és nélkülem van ott. Persze megértem. 20km-re van tőlem.
Áhh.Szeretnék végre nyugodtan vele lenni. Úgy, hogy neki sem kell reggel sehova rohannia, és nekem sem kell az órát néznem, hogy mikor induljak, hogy el ne késsek.
Feszült vagyok. Nem találom a helyem. Ma jó volt Kétyen, Munyuval, de akkor is nyugtalan voltam.
Nem tudom, mi van velem.
2 megjegyzés:
A szülők a legtöbb esetben nem ismerik igazán a gyerekeiket. Kialakítanak róluk egy sztereotípiát, és bemesélik maguknak, hogy az ő ivadékuk tényleg olyan. Ilyenkor magyarázhatsz nekik, amit akarsz, mert nem egykönnyen fognak rádöbbenni a dolgok lényegére. Azért sok szerencsét hozzá! :)
én minden egyes étkezésem alkalmával megkapom, hogy már megint mi a szart eszem és jó lenne egy kis húst is kajálni azért. minden alkalommal.
pont ma jutott eszembe, hogy az ember nem csak a párját veszíti el egy szakítással, hanem egy csomó mást is.
Megjegyzés küldése