Jobb helyzet.

Ültem a Duna-parton, a vizet bámultam, és a fényeket, amik csak úgy úszkálnak. Velük szerettem volna tartani. Nem úgy, hogy eldobom az életem, és elbúcsúzok a világtól. Nem. Tudom, hogy élnem kell, csak annyira belefáradtam már az elmúlt pár hónapba, hogy csak azt éreztem, pihenni szeretnék, eltűnni egy kicsit a világ elől. Ott ült mellettem az az ember, akivel az elmúlt 3 hónapban kétszer szakítottunk. Ott volt a tény, hogy utoljára én. Ez történt egy hete. Neki volt igaza. Talán akkor már ez az egész halott volt. Utána volt még egy hetünk, mindenféle érzelmet átjárni, de azt hiszem, ha megadja/megadjuk azt az esélyt, már nem lehetett volna ugyanaz.
Semmiből is lehet építeni, szépet, káprázót, színeset, csillogót. Az alapja lehet valami bizonytalan, valami vékony, valami átlátszó. Könnyed, gyönyörködtető. De ha összeomlik, még ez is fáj. Ez volt nekem ez az egy hét. Szép volt, jó volt, amikor volt, amikor velem volt, minden percét imádtam. Utólag belegondolva talán kellett is. Kiteljesedtem, tisztán látom magam, látom az embereket, felfogom a külvilágot. Tudom, hogy az érzelmeim megkoptak, fáradt, szürke por rakódott rájuk az elmúlt hónapok viszontagságai alatt. Ez nem tűnt fel, ezt csak tegnap este láttam meg magamban álmatlan óráim alatt. Csak akkor éreztem, hogy ez már nem az a lelkesedés. Szeretnék vele lenni, együtt lenni, de nem éreztem én sem az energiát magamban, hogy megküzdjek mindenféle elemekkel, emberekkel, mindennel.
Ezt azért írom le, hogy ha esetleg holnap reggel magányosnak érzem magam, amikor felkelek, és csalódottnak, akkor ne hagyjam, hogy visszaessek abba a régi szakítás utáni állapotba. Szomorú vagyok, igen. Hogy mennyire, talán elmondani sem lehet. A mai nappal lezárult életem egyik nagyon fontos, érzelem dús korszaka. A vele töltött idő egyetlen percét sem szégyellem, mert szép volt.
Nem tudok, és nem is akarok rá haragudni. Az én dolgom lenne mindenféle rosszat mondani. Nem teszem, más se tegye helyettem. Ha másért nem: tartsa tiszteleten az érzéseim.
Köszönöm.