"A vágy keserű, de ha megtalálom magamban, a boldogság egyszerű, és itt lehet bármelyik pillanatban."

Azt hiszem, még egy darabig gyűjtöm a meghívókérőket, és után átvarázsolom a blogom. Furcsa az az érzés, hogy míg én talpraálltam, és azt hiszem, megtaláltam a boldogságot, addig egy ember, aki kicsit még a részem, valahol a város vagy épp megye túlsó végében folyamatosan leépíti magát. ha épp nem az a bizsergető boldogság tölt el, csak ülök, és agyalok. Ez volt az eredménye az elmúlt 27 hónapnak:S Józanra pofoznám néha, hogy észhez térjen. Az a baj, hogy max ennyire telne tőlem. Ordítanék és toporzékolnék. Pontosan tudja, mit rontott el, és hol. Félek, ha tovább analizálja magát, teljesen bekattan. Holott a válasz egyszerű: nem én vagyok az a bizonyos. Ebből következik: majd lesz más, akinek mindent meg tud adni. Biztosan.
Nem tudom eldönteni, hogy azért nem akarja, hogy beszéljünk, mert esetleg fél, hogy az ő kedélyállapota rontja az enyémet, vagy mert tudja, hogy nem tudná elviselni a tudatot, hogy más meg tudja adni nekem, amire ő képtelen volt??? !!!

Más: És ez a Randi2. Tegnap:) Fantasztikus volt. Már szabályosan hiányzott, és látni akartam, és beszélni vele nagyon-nagyon sokáig, és én nem tudom, meddig sétálgattunk volna, ha éjjel fél 4 körül nem jut eszembe, hogy déltől dolgozom, és jó lenne aludni is picikét. És kijött velem a kolihoz, holott ő igazából a város másik végében lakik. Jellemre olyan, hogy ahogy így belegondolok, mintha olvasna a gondolataimban...
Nem tudom, hogy van a Nagy Könyvben, de tökéletes volt az az első búcsúcsók 5:10körül a kollégium előtt...
Úgy érzem, meg van az a plusz, az a szikra, ami Attal kapcsolatban hiányzott. Érzem, hogy vele akarok lenni. És akkor minden mindegy... És azt hiszem, ez az érzés egyre erősebb és erősebb lesz. És szintet lépett. Ő innentől M. A beceneve után.
És... Este 11 körül találkoztunk. Rengeteget sétáltunk, beszélgettünk. Csak egy csók volt búcsúzásnál, de mégis azt hiszem, ez valami komoly.