Kételyek.

Ma Hugimmal a kételkedésről beszéltünk. Tudom, hogy még kb másfél hete fordulópontra ért bennem ez a kapcsolat. Igen, nálam ilyen korán jön. Másfél hét, ami alatt eldöntöm, akarom-e ezt az egészet, és másfél hét, hogy ízekre szedjem minden gondolatomat, majd újra felépítsem, s ugyanezt érzelmeimmel, stb. Akkor van minden rendben, ha az ízekre szedés után azt látom, amit előtte. Most ugyanazt kaptam.
Következő: az ő érzései. Paranoiás időszak ez. Ha nem csókol elég hosszan, már egyből attól félek, hogy nem kellek neki, hogy már nem szeret. Ha egy darabig nem szólalunk meg, elkezdek félni, hogy meg fog unni. persze, ezeket nem szabad kimondani, mert nem érti. És én sem értem, hogy miért akarok bőgni, miért vagyok teljesen szétcsúszva. Amikor ideális tartózkodási hely az ő bőr kanapéja lenne, úgy, hogy mellettem fekszik, és nézi, ahogy alszom...
Mindemellett szűretlen gondolatok kocogtatják meg elmém belülről. Inkább nem mondom ki. Még ráér megtudni, mennyire... talán perverz, talán élénk fantáziájú vagyok... vagy talán, hogy mennyire akarom... hogy mennyire kell, mennyire vágyom érintését. Tegnap valahol ott ért véget bennem ez a kavargás, amikor a Saturn CD-i között megtaláltam ROAD Nem kell más albumát... "Nem kell más, úgy akarlak téged, nem érzed, megőrülök érted..."
Érdekes egy állapot. És azt hiszem, lassan a végére érek. És soha nem voltam ennyire biztos abban, hogy jó embert választottam. Jó helyen járok. Talán... tényleg ezt kerestem:)