A 22-es csapdája.

Az a baj, hogy én a végsőkig kitartanék mellette, de nála nem tudom, ez hogy működik... hogy ha nem jó a kapcsolatunk, akkor sem hagy el, csak talál valakit még mellém, akivel ellehet, amikor én nem vagyok ott? 

Ezért rossz most itthon, és ezért a gyomorgörcs.... aludni nem igazán tudok, az evés sem megy... Távol érzem magamtól, de nem csak fizikailag. Nem csak a kb. 160 km miatt. Lelkileg is. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért, mert nem egy városban tartózkodunk, már nem is léteznék. Beszélgetés közben eltűnik és órákkal később jön vissza. Amikor jelzem neki, hogy szólhatott volna, hogy eltűnik, a válasz csak annyi, hogy mivel nem vagyok ott, nem gondolta volna, hogy baj lehet. Nem is az a baj... hanem, hogy alig várta, hogy lelépjek, és másfél napja olyan kicsit, mintha nem is léteznék.

Na ezért a gyomorgörcs.

Annyira nem hasonlítunk egymásra, vagy annyira haragszunk a másikra, hogy képtelenek vagyunk megérteni, amit a másik mond. Ő nem bocsátotta meg nekem még azt sem, hogy a szülinapi buliján, amikor csak 2 hete voltunk együtt, egyedül hagyott a barátaival, én pedig beijedtem a sok idegen embertől, és azokkal voltam inkább, akiket ismerek. És nem érti meg, miért.

Nem bocsátotta meg azt sem, hogy pár héttel később találkoztam egyik haverommal (igazából P-vel, de akkor is haver), és plázáztunk, majd tequiláztunk.

Én nem tudom megbocsátani neki, hogy néha csak ülünk egymás társaságában, ő játszik, hozzám sem szól, nem vesz rólam tudomást, csak elmegy mellettem. És hogy bármilyen problémám van, mindig csak azt kapom vissza, én mit csesztem el. Próbálom megérteni, belehelyezkedni az ő szemszögébe, átérezni, de mindig-mindig visszatér minden hisztim egy adott ponthoz: ha iszik, jóformán tudomást sem vesz rólam. Én meg persze ezen hisztizek, és megint megmarad a hiszti, és csak az, és hogy miért, az lényegtelen.

Nekem csak egy kicsit több odafigyelés kéne, hogy ne nézzen levegőnek és hogy tényleg tudomást vegyen rólam, és ne csak koloncnak érezzem magam. Állítása szerint megkapnám, ha megint az a cuki kiscsaj lennék, mint a legelején. Amikor még ő is tényleg foglalkozott velem, és biztos voltam benne, hogy boldog, és nem féltem attól minden reggel, amikor otthagytam, hogy mire hazaérek, újra mérges lesz, morcos, mert kitalálja, hogy ezért meg azért még mindig haragszik.

A filmet még mindig nem láttam, de azt hiszem, valami ilyesmi lehet a 22-es csapdája. Vagyis azok alapján, amiket L elmondott a tartalmából.

A szakítás mint olyan szóba sem jöhet. Kell legyen valami megoldás. Mert utálom, ha van valami új dolog, ami elromlik, nem garanciális, de mégis a kukában kéne landolnia. 

Biztos van köztetek valaki, aki hasonló problémákkal küzd/küzdött... bármi tanács... 

Nem, amúgy sajnálni nem kell, meg megijedni, hogy bajom lesz. Éltem már túl ennél cifrább helyzeteket. A probléma valahol ott rejlik, hogy ennyire még senki nem volt fontos. Ennyire még senkit nem akartam. És ennyire még sosem éreztem bizonytalannak azt, hogy vajon ő is így gondolkodik-e.