Bélyegtöltő-töltő vs. intenzív - Apáról és a családról

Már tegnap éreztem, hogy elérkezett az ideje annak, hogy korrigáljak mindent, amit (főként negatívat) valaha is a családomról mondtam. El is kezdtem egy bejegyzést magamról, a gumi kacsákról, a pingvinekről és az új lepkés fülbevalómról, hogy majd szépen átvezetem a dolgokat.
De aztán álmodtam, reggel beszéltem anyával, majd bátyámmal. Buszra ültem és meg sem álltam Pécs városáig. Szóval, ezt most elkezdem elölről:
Élményekben gazdag hétvégém volt. Péntek este értem haza, majd szombaton egész nap és vasárnap délelőtt anyumékkal voltam. Szinte tényleg csak velük. Rájöttem, hogy anya hű szövetségesem, akivel mindent meg lehet vitatni, aki, ha azt mondom (és erre már volt példa), hogy "Nem tudod, hol tudok vörös tangát és melltartót venni?", napokon belül vörös, csipkés fehérnemű csodákat hord az ágyamra.
Apa... Ő szereti, ha akármilyen kérdést felteszek. Dolgozik, aztán hazajön és tévézik. Egy stabil pont. Mindig tudom, hogy ő biztosan itt lesz, ha hazajövök. (Anya néha ügyeletes...) És amióta kinn alszik a nappaliban, már nem félek éjszakánként attól, hogy valaki megtámad csak úgy... Mint a filmekben, mert apa ott alszik a mellettem levő szobában és ő majd megvéd, mert természetes, hogy neki ez a legfőbb feladata. Nyáron van, hogy sokáig, 8-9ig dolgozik (ha aratni kell, nincs mese), viszont mindig biztos vagyok benne, hogy rendben van.
Az egész ott kezdődött (legalábbis számomra), hogy tegnap délután találkoztam anyával. Cukrászdába mentünk. Még jegeskávé közben elmondta, hogy apa lement dokihoz, mert szorító érzést érzett vasárnap a mellkasában. Akkor még annyit lehetett tudni, hogy a doki nem tudott semmi mondani, adott neki egy beutalót a belgyógyra, de még nem tudott anya azóta beszélni vele. Mondtam, hogy amint van valami, hívjon.
Felértem Pestre, elmeséltem Zsúnak, majd este P-nek. P tudta, hogy apa mindig azt mondja: neki nincsen semmi baja, stb. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy ezért féltem. Mert ha apa lemegy dokihoz, már eléggé meg lehet ijedve.
Este még olyan gondolatokkal hajtottam álomra a fejem, hogy ma elmegyek antikváriumba a könyveimért, aláíratok egyik tanárommal egy papírt, aztán tanulok.
Az álmom picit kilendített ebből. Furcsa hangulatú családi képek. Öcsémmel és bátyámmal állunk egy ping-pong asztalnál, beszélgetünk és bátyám szürke Golden Gate-jét szívjuk (bátyám pont nem dohányzik). Beszélgettünk arról, hogy apa nem tudhatja, mert felidegesíti magát és ez senkinek nem lenne jó. Aztán következő körben már egy bevásárlóközpont parkolójában álltam. Anyáék vásárolni mentek, nekem viszont az volt a feladatom, hogy elhozzam a bélyegtöltő-töltőt. Annak ellenére, hogy gengszterek udvarain mentem át (mindenféle izé nélkül átengedtek) és hogy haragos, vicsorgó kutyák vettek körül, elég hamar visszaértem. Anyuék már vártak. Először leszídtak, hogy minek bélyegtöltő-töltőt hoztam, holott nem is az kellett, aztán megmutatták a fölsőt, amit nekem vettek: 4290 Ft-ba került, és ki kellett fizetnem. Azt mondták, ők majd adnak kölcsön, csak adjam vissza. Ez után veszekedni kezdtünk. 7:20-kor fuldokolva keltem Zsú ébresztőjére.
233E-n ültem valamikor negyed 9körül, amikor csörgött a telefonom. Anya volt az. Éreztem, hogy most nem arra kiváncsi, milyen színű cipőfűzőt vegyen nekem. Ezt mondta: "Kicsim, ne ijedj meg, de apát Pécsre vitték kórházba. Infarktusa volt." Megkérdeztem, hogy hazajöjjek-e, meg ilyenek. Mondta, hogy Zsolti a 9:10-es busszal indul. Zsú közben már látta az arcomon, hogy gáz van. Röviden felvázoltam a dolgokat, megbeszéltük, mikor hívjon, majd leszálltam, visszamentem koliba, véletlenszerű sorrendben bepakoltam a kezem ügyébe kerülő dolgokat, két mondatban elmondtam Vikinek a történteket, majd rohantam a Kelenföldi Erőműhöz (30 perces buszút). Leszálttam a 33-asról. Arrafele mindkét irányban két-két sávosak az utak. A hozzám közelebb levő sávban lassított egy kisbusz, bátran elindultam, de a második sávban a sofőr hangosan fékezett. Pár centire volt tőlem. Én csak ordítottam: "Zebra van, b*szd meg!" és mentem tovább. Egyenesen Pécsre. A buszon konzultáltam anyával, aki elmondta, hogy apának érszükülete van a szivében, már jobban van, stb.
Közben elkezdtem töprengeni: apa anyukájának a lábában volt érszűkülete, apának a szívében. Tudom, érzem magamról, hogy nagyon sok mindent apu ágáról örököltem. Kicsit megijedtem (itthon megtudtam anyától, hogy anno többek között azért kellett 12-13 éves koromig kariológiára járnom, mert volt egy aorta-szűkületem, ami azóta elmúlt, stb.)
A kórházba érve minden táskát lepakolva bementünk az Intenzív osztályra. Zsoltival mentünk ketten kis cipővédőzacsiban, sityakban és köpenyben. Apa ott feküdt az egyik ágyon, bal karja bekötve, jobb kézfejében kanül, jobb mutatóujján az a csipesz, ami a filmekben is mindig van a kúrházban fekvők ujján. Infúzió (vérnyomásszabályozás miatt), szívmonitor (szintén a filmekből ismerős a pulzusszámmérővel meg vérnyomásmérővel), stb. Elég bágyadtan feküdt ott, de hát nem tudom, mit vártam. Látszott rajta, hogy megviselte. Hallottam a hangján, azzal a kis szégyennel együtt, amit érezhet egy családfő, ha szerettei szemtől-szemben bizonyosodnak meg esendőségéről.
Majd mindent elmesélt: vasárnap a kertben tevékenykedett délelőtt, de aztán elég korán bejött, leült, pihegett. Majd én eljöttem otthonról. Este már kicsit nehezebben ment fel a kutyához, mint szokott. Le kellett ülnie, mert nem bírta. Hétfő reggel akart menni dolgozni, de ahogy öltözött, úgy lett egyre rosszabbul. Nyolckor az első volt a doktornőnél, aki ugye a belgyógyra utalta. Bement, ott azt mondták, ma 11:20ra menjen. De erre már nem volt szükség.
Reggel még nem volt semmi baja 7 előtt, amikor anya elindult dolgozni. 7:20körül kezdődött a szorító, szúró fájdalom, amitől mindkét karja elzsibbadt és ami teljesen leizzasztotta. Első pánikban anyát hívta, hogy szóljon a mentőknek, mert nagyon rosszul van. Anya hívta is őket, meg szólt nagynénéméknek, akik nyugdíjasok, hogy jöjjenek át, legyen valaki itt apával addig.
Bevitték Pécsre. Még a mentőben (rohammentő...) kapott gyógyszert, attól jobban lett. A kórházban egyből megvizsgálták, majd megcsinálták az értágítást. Igazából három helyen volt érszűkülete a szivében, kettőt megcsináltak, a harmadik majd 3 hónap múlva esedékes. Jobban van már. Érzi, hogy jó helyen van, a nehezén túl van és mázlista, mert még viszonylag az elején elcsípték a bajt.
2 nap múlva már kiengedik az intenzívről. Szegényem hétvégén már itthon szeretne lenni. Gondja volt mindenre: kiengedte a csibéket, nehogy elpusztuljanak, bezárva az ólba. Elrendezte Zsotlival, hogy mit hova kell vetni a kertben, stb. Próbált nyugtatgatni és mondta, hogy menjek vissza nyugodtan Pestre, nem lesz már semmi baj. De én nem. Majd csütörtök este, mert addigra már biztosan tudni fogom, hogy minden rendben és mert pénteken zh-m van.
És hazajöttem. Nem látom az előszobaajtóból apa keresztbetett lábait az asztalon. Sőt, az asztal el volt tolva, minden rendezett, mégis kesze-kusza. Mintha különös zűrzavarban teremtették volna. A plédet még nem terítette az ágyra. A párnák oda voltak gyűrve, ahol nappali pihizésnél a fejét nyugtatja. Lenn az asztalon ott volt a kávéja, széke üres.
Hiányzik. Mennem kell valamerre. Hátha jobb lesz.