Ül és vár.

"...látni a szíveddel
a szemeddel lesni
ha becsukod vágyak
és ha, ha kinyitod semmi
majd a hintaszéked
elringat s az álom
nem jön a szemedre csak
ott ül a párkányon

ha feldobod, piros
ha leesik, semmi
ha az élet fenn van, akkor
neked kell lenn lenni
ott ül a felhőkön
az égben keres társat
háziállat lehetsz, hogyha
rossz voltál gazdának

ül és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak
ül, és vár csak..."
/30Y-Ül és vár/

/Megint plagizált cím (bár az előző nem tudom, megjelenítésre került-e)./ Jó lett volna leülni, legalább egy picikét. De a Rendőrpalota parkolója nem park, nincs kis tavacska gumikacsákkal, semmi. Csak tömör üveg. Bármerre lépsz, önmagad képe néz vissza rád, és egy ilyen fontos pillanatban eldönthetetlen, jó-e az a smink, az a ruha, ami máskor mindig elkápráztatta. Nem tudni, te magad jó vagy-e, csak érzed, tudod, hogy jönni fog... És várod, és elrohannál, de nem szabad. Tudatlanság: arra irányul, hogy vajon a 10 nappal azelőtt elkezdődött új életében van-e hely még valakinek, aki még mindig nem tud semmit adni, csak önmagát, aki néha sír, néha nevet, néha duzzog, máskor dorombol...

Embertömeg. Mindenki sok táskával, egységesen mindenkinél egy egy vállpántos málhazsák. Ez a trend, vagy ez kell? Nem, náluk biztosan nincs trend. Hisz a tüsi, alig pár milis haj sem az. Vajon neki hogy áll? Közel két év, de még mindig lehetetlen elképzelni másik hajjal. Vajon izmosabb? Hízott, fogyott? Mosolyogni fog? A bőrkabát és a napszemüveg sicher, hogy rajta lesz. Megjelenése már-már elképzelhetetlen anélkül. Ajj, de hol van már? 3-4 összeölelkező, boldog pár, az egyik tüzet kért még pár perce. Lerí róla: sorstárs.

Majd egy érzés: most... most mindjárt megjelenik... Mi ez? A kémia, a női megérzés? És tényleg... Három ember. Köztük az a magas, vékony sziluett. Aki vegyes érzelmek kiváltója, de aki mindig mindenkinél jobban kell. Fokozódik a lábremegés... Mint az első randijaink előtt volt, amikor a sziklán ülve remegtem, majdnem leestem a szikláról, pláne, amikor éreztem, hogy jön mögöttem, és már engem néz. Most is. Láttam, hogy messziről észrevett, leadta a haveroknak a drótot, hogy én vagyok az, igen, én... Csak én. Majd különválnak, ő jön. Átölel, a lábremegés a tetőfokán. Hatalmas ölelések. Igen, ez már kellett, már nagyon, hjajj, most mi lesz? Beszél:) A hang a régi, az arc a régi, igen, a napszemüveg, igen, a bőrdzseki, és igen, meg akar sülni benne.

Gyors telefon, hogy mikor van vonat. Egy óra múlva. Hangulat átesett a tetőfokán, érzem, innen már csak lefele mehet, te jó ég, nem hagyhatom magam, nem, nem... X idő múlva Déliben: kérdezem, hogy vállaljak-e munkát Pesten, mert akkor holnap megyek, elintézem. "Nem tudom, k*rvára nem lesz időm [...] Reggel 8-tól 4-ig Adyliget, utána edzés, stb. Kell még 2 hónap, mire kialakul a napirend. Majd talán hétvégén tudunk találkozni... Ez az első év nagyon húzós lesz. Gondolkoztam azon, hogy kibírjuk-e, de igen... Kibírjuk." A mondatok elhangzásának kronológiai sorrendje nem biztos, sőt a pontos idézés sem, de lényege ez. A könnyeimet nyeltem, nem tudom, pontosan miért. Én bármit megtennék, mindenre készen állok, de mindig ilyen kis falak jönnek, ilyen mindenfélével vegyes elutasítások, elbizonytalanítások, minden... Mindegy, ezt a gondolatmenetet nem folytatom.

(Bocs, hogy ezzel terhelek mindenkit. Tudom, mindenkinek meg vannak a maga bajai, ennél nagyobbak, ennél komolyabbak, ennél... nem ilyenek, stb. Bocs, hogy ilyenekkel traktállak titeket, de az én életem ez. Vagyis a része. Lehet, unalmas, lehet, érthetetlen, de akkor ez vagyok én...)

Végül (persze miután felszállt a vonatra) belegondoltam, hogy előszöris, miért nem tudtam tartani magam, másodszor: miért nem tudok viselkedni?, harmadszor: mit problémázok ezen? Ugyanis ha a diplomamunkámat meg akarom írni olyanra, amilyennek Szabó Gézával tegnap elterveztük, rengeteg meló lesz vele. Be kell íratkoznom az OSZK-ba, kutatnom kell, stb. Nem lehetne ezt megoldani otthonról, vagy fél év, vagy pár hónap alatt úgy, hogy államvizsgára is tudjak készülni... Nem. Szóval fenn kell lennem, ez a legokosabb.

De akkor vajon miért akadtam ki mégis? Talán, mert reméltem, így lesz időnk találkozni, ha csak pár órára, de lesz. Be tudunk ülni moziba, vagy kajálhatunk együtt, vagy valami. És azzal, hogy közölte, nem lesz ideje, stb. lényegében ezeket a gondolataimat oszlatta köddé. Nem is tudom, ő gondolt-e ilyenekre. Megint sokat akarok?! Csak nem akarok napirendi pont lenni, egy olyan, akinek ki kell várnia a sorát, akinek megvan az ideje. Szeretnék egy kis helyet a napjaiban, szeretnék vele lenni, és szeretném, ha velem lenne. Megint nagy kérés...

(Az utolsó bekezdésben foglalt gondolatokról ő még nem tud semmit. Valószínű, ha elmondom neki, picit finomabb lesz innentől... hacsak... Hacsak nem írta le már most ezt a kapcsolatot... Bár csak nem... Bizonyítanom kell még. Sokat. Nekem késznek kell lennem, hogy meghallgassam az ő 10 napját. De én is annyi mindent akartam mondani, és a 10 nap alatt és most is annyi téren reakció nélkül maradtam... Nagyon szeretem, képes vagyok kompromisszumokra, mert tudom, megéri, és mert mindent kompenzál, hogy van nekem. De amikor már úgy érzem, veszélybe kerül a kapcsolatunk, önző dög leszek. Nekem a jövő az első. A jövőben benne foglaltatik a közös élet, a tanulás, stb.)