Búcsú.

Valamikor ezek voltunk mi. Két éve.

Gondoltam, hagyok magamnak egy kis időt. Meggyászolom az egészet, ahogy illik. A valamikori boldogságom, világom, álmaim gyászolom. Azokat már akkor sem kaphatnám vissza, ha megint... Ugyanúgy azt a régi naiv énemet sem kaphatom már vissza. Nem is hiányzik. Akinek adtam, az arra használta, hogy átvert. Most pedig neki áll feljebb. Felzaklatja, ha arról beszélek, épp melyik emlékemet mérgezi meg a szombati felismerésem. Felzaklatja, ha azt mondom, hogy az, hogy Kuni és Babos sem voltak a hűség mintaképei, nem mentség számára. Hogy nem fair, hogy ő anno egyetlen félrelépésemért, ami az 1. hetünkben történt, (de decemberben a srác bocsánatot kért tőle, hogy megdugott, holott erről nem is volt szó, aztán beismertem, hogy egy csóknál több volt, de nem feküdtem le vele) és ami utána hónapokig nem került szóba, tehát ő azért 1 hónapig még piszkált engem. Holott akármilyen minőségben, akármilyen erősségben, intenzitással is, de ott volt Hajni valahol a háttérben, akiről a képembe hazudott nem egyszer. És most neki áll feljebb, hogy 3. napja bizonyos dolgok előjönnek bennem a témával kapcsolatban. Ő zaklatott. Mindegy. Hosszas keresgélésre megtaláltam egyik versemet, amit ő anno (a kép készítése körüli időkben) kedvencének nyilvánított. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer sírva mormolom majd magányos éjszakákon ezt a verset... rá gondolva:

Értem már...
Illúzió volt ez is, mint minden.
Becsaptál...
Megint... és összedőlt minden, miben hittem.

Mikor rád néztem,
Azt hittem, a tükörképem látom...
Megint tévedtem:
Mocskos tükör verte vissza világom.

Ha egyszer az lenne,
Mit oly sokszor magamban látok,
Minden máshogy menne,
S nem lenne e mocskos kép földi átok.

Mérgezett minden:
Az önbizalmam, a hitem, a bizalmam.
Nyomorult világképem!!
Mérgezett tócsa lett képzelt hatalmam.

Tűnj el innen!
Ne hagyd, hogy fájjon, mikor összedől szépen
Az, amiben hittem.
E mocskos világban ugyanis illúzió minden.