Vége.

Lassan közeledik a tényleges vég. Kimondta, mindketten kimondtuk, hogy úgy érezzük, már rég nincs keresnivalónk egymás életében. Persze, ehhez sok minden hozzájárult: pl. ez a blog. Mert olvas(ott). Másrészt a tény, hogy elkezdtem szétnézni a partyképes pasik tárházában. Talán a csütörtök esti kavarásom azzal a sráccal sem túl szimpi (bár csak épp csak egy csók volt). Azt hiszem, a mindentvivő alakításom péntekre tehető. Részegen, picit elveszetten, kétségbeesetten, társravágyóan szobatársa karjaiban kötöttem ki. Akkor éjjel alig bírtam aludni. Tudtam, hogy ez lesz. Csak ültem, próbáltam nem még jobban kétségbe esni. Csak néztem az ágyát ugyanúgy, mint amikor felértem a szobába. Járkáltam körbe-körbe. Egy picit mindenhol ott hagyta a nyomát. Egy használt zsepi a párnánál, egy pár zokni az egyik heverőn, az egérpad, a hangszórók. Csak őt hiányoltam, és magamat mellőle. Akkor még mindig nem tudtam, mi volt az, ami végülis arra sarkallt, hogy ne az ő alig pár órája érintetlen takarója alá bújjak be. Hanem... De végülis tudom: egyszerűen annyi, hogy valószínű valami itt tudat alatt (amit Ödönke próbált meg felismertetni velem) dolgozott bennem, hogy megadja a kezdő löketet, ami után csak ez a szakítás utáni szakítás, a finálé, a vég következzen.
Már nem is akarok vele lenni. Az, hogy kiakadok, pusztán valami ösztönös féltékenység. Nem szokott már feltartóztathatatlanul elönteni a vágy, hogy beszéljek vele. Bár megdobban a szívem, amikor hív, bár egyből felveszem, beszélgetés közben csak az jár a fejemben, hogy mégis mi értelme van így ennek? Hetek óta tudom, hogy nem kéne beszéljünk... hetek óta... Vajon ha ezek a dolgok nem történnek, meddig húzom még ezt az egészet?
Szégyellem is magam, meg nem is. Ez előtt kétszer csináltam hasonlót, de akkor nem volt összetörve a szívem, nem éreztem darabokban az életem. Akkor egyszerűen csak részeg voltam, és azt dobta a gép... Vagy épp kiváncsi voltam. Most a határaimat próbálgattam, nyesegettem azt a köteléket, ami minket összeköt, kerestem a helyem a saját életemben... Nem érdemes nyesegetni. ide fejsze kell.
Életem egyik legjelentősebb korszaka hamarosan lezárul. Természetes, hogy fáj. Az is, hogy ennyire.... Várom már, hogy ne legyen enynire rossz...