Itt ülök a koliszobában. Kb. 15 perce érkeztem, feladtam, hogy egyre beérjek órára.
Szerdán láttam utoljára. Akkor még nevetve belementem volna a "jó legyünk barátok" nevű öngyilkos hülyeségbe. Ma már kínosnak érzem nevetséges naivitásom. Nem akarok tudni róla. Nem akarom azt látni, hogy ő milyen jól elvan nélkülem is. Remélem, fellélegzett, hisz már nem kell egyszerre két embernek hazudoznia a másikról. Én már úgyse tudnék hinni neki. Egy hete még biztos voltam benne, hogy sikerülhet. Azt akartam, hogy jöjjünk megint össze. Igen, bevallom, beismerem. Azt hittem, hogy ha nem engem választ, akkor vesztes leszek, és a világ minden kincséért nem adtam volna fel. Bár megvolt bennem a visszaesés hajlama, de azt hiszem, az ehhez hasonló átérzett, leírt és hangosan kimondott gondolatokkal lettem/leszek saját magam és a környezetem szemében igazán győztes.
Reggel a pályaudvaron ültem, és egy hozzá hasonló sziluett tűnt fel. Csak hasonló. Hosszú ideje nem éreztem ezt a hiányt. Az "ő személye hiányzik" helyett most a közös múlt hiányzik. Igen, az a nem őszinte. És ennél a pontnál a harag tovább erősödik.
At-tal elemezgettük a kapcsolatunkat. Azt a 3 éve 3 hétig tartó, egy találkozást megélő valamit. Hogy akkor miért léptem vissza? Féltem attól, hogy nem fogok tudni szeretni, hogy soha nem fogok tudni megnyílni senki előtt úgy igazán, mert úgy érzem majd, hogy nem fognak tudni elfogadni. Erre ő megjegyezte, hogy mégis megtörtént. Jött a Pál-fordulás, őrülten szerelmes lettem, boldog voltam, megnyíltam, elfogadtak. Na igen. És mi lett a vége??? A mindent összeadva 27 hónapból az első 9 volt őszinte. Statisztika... statisztika... statisztika... Megbíztam benne, hittem neki. Megnyíltam előtte, mindenem adtam. Többszörösen visszaélt vele. Lehet ennyiszer csalódni egy emberben? Ha eszembe jutnak a múlt pillanatai, még mindig fájnak. Borzalmas, hogy ebből a rengeteg időből csak az egésznek az egy harmadára tudok mellékíz, tompa fájdalom nélkül emlékezni. És a harag tovább erősödik.
Meddig még? Leszek én szellemi szinten az Öreg Hölgy, pusztítom el gondolatban nem egyszer. És miután már teljesen meghalt számomra, talán boldog lehetek valakivel, aki 3 éve vár rám, aki soha nem bántana... Vagy vele, vagy valaki mással. De őszintén.
Szerdán láttam utoljára. Akkor még nevetve belementem volna a "jó legyünk barátok" nevű öngyilkos hülyeségbe. Ma már kínosnak érzem nevetséges naivitásom. Nem akarok tudni róla. Nem akarom azt látni, hogy ő milyen jól elvan nélkülem is. Remélem, fellélegzett, hisz már nem kell egyszerre két embernek hazudoznia a másikról. Én már úgyse tudnék hinni neki. Egy hete még biztos voltam benne, hogy sikerülhet. Azt akartam, hogy jöjjünk megint össze. Igen, bevallom, beismerem. Azt hittem, hogy ha nem engem választ, akkor vesztes leszek, és a világ minden kincséért nem adtam volna fel. Bár megvolt bennem a visszaesés hajlama, de azt hiszem, az ehhez hasonló átérzett, leírt és hangosan kimondott gondolatokkal lettem/leszek saját magam és a környezetem szemében igazán győztes.
Reggel a pályaudvaron ültem, és egy hozzá hasonló sziluett tűnt fel. Csak hasonló. Hosszú ideje nem éreztem ezt a hiányt. Az "ő személye hiányzik" helyett most a közös múlt hiányzik. Igen, az a nem őszinte. És ennél a pontnál a harag tovább erősödik.
At-tal elemezgettük a kapcsolatunkat. Azt a 3 éve 3 hétig tartó, egy találkozást megélő valamit. Hogy akkor miért léptem vissza? Féltem attól, hogy nem fogok tudni szeretni, hogy soha nem fogok tudni megnyílni senki előtt úgy igazán, mert úgy érzem majd, hogy nem fognak tudni elfogadni. Erre ő megjegyezte, hogy mégis megtörtént. Jött a Pál-fordulás, őrülten szerelmes lettem, boldog voltam, megnyíltam, elfogadtak. Na igen. És mi lett a vége??? A mindent összeadva 27 hónapból az első 9 volt őszinte. Statisztika... statisztika... statisztika... Megbíztam benne, hittem neki. Megnyíltam előtte, mindenem adtam. Többszörösen visszaélt vele. Lehet ennyiszer csalódni egy emberben? Ha eszembe jutnak a múlt pillanatai, még mindig fájnak. Borzalmas, hogy ebből a rengeteg időből csak az egésznek az egy harmadára tudok mellékíz, tompa fájdalom nélkül emlékezni. És a harag tovább erősödik.
Meddig még? Leszek én szellemi szinten az Öreg Hölgy, pusztítom el gondolatban nem egyszer. És miután már teljesen meghalt számomra, talán boldog lehetek valakivel, aki 3 éve vár rám, aki soha nem bántana... Vagy vele, vagy valaki mással. De őszintén.
7 megjegyzés:
Leszel boldog, felhőtlenül, sokáig, örökké, csak add meg magadnak és másoknak az esélyt! Fiatal vagy, tiéd az élet, ne bánkódd el. Most nehéz, mert nehéz, de majd lesz jobb is, csak tarts ki! :)
Jajám,igaza van a Szilvinek, nézz meg engem,mennyire kész voltam már,mennyit nyavalyogtam a blogomban is, most meg tök jól megvagyok,szal alakul ez hidd el,csak ki kell várni!:)
Nem az, hogy ki vagyok bukva. Egyszerűen csak ráébredek dolgokra, és nem is az, hogy fáj, hanem haragot ébreszt. És ezzel annyira nem tudok mit kezdeni...
Kell hogy találj valami módot arra, hogy ezt a haragot levezesd. Biztosan van ilyen. :)
Holnap elmegyek pasizni meg inni. Kezdetnek jó.
Hja, de mennyire! Szombaton én is ezt fogom tenni... pasizni nem, de inni... mint a kefekötő!
Ez az ocsmány,amikor utólag romlik meg vmi... Mármint ok,szakítás,de még visszamenőleg,az elméletileg szép emlékek is megkeserednek.
Sebaj, igyál hát,Egész Seggedre!:)
Megjegyzés küldése