Önuralom.

Töredelmesen bevallom, tegnap beszéltem vele telefonon. Ő keresett. Én meg reagáltam, szóba álltam vele, mert nem ígértem meg magamnak, hogy nem teszem, és mert amúgy sem bírtam volna. Szétszórt, összezavarodott, furcsa. Ez a benyomásom róla. Nem tudom, hogyan viselkedjek, hogy ne rontsak a helyzeten. Mert nem akarok rontani a helyzetén, mert nekem sem lenne jó. Szóval témánknál maradva: hihetetlen önuralommal bírok ezt leszámítva. Nem hívtam szerda és csütörtök este, és tegnap sem én kerestem, és ma sem fogom. Bár ez majdnem nem így történt. De ha Csibike dr-nő azt mondja, a gyógyulás jele, amit az előző bejegyzésemben írok, akkor ez igaz, és eszem ágában sincs visszataszítani magam.

Meg amúgyis... mit mondanék neki? Hogy visszaesek a lendületben, ha beszélünk, de azért még nem akarom elveszíteni, és én nem is fogom keresni, szóval neki kell??? Ez hülyeség, ezt én sem gondolhatom komolyan. Talán nem tőle kéne várnom, hogy visszaadja azt, amit elvett tőlem. Talán más lesz az, aki majd eléri, hogy bízzak benne, és más lesz az, akitől megkapom az őszinte boldogságot. Talán lesz majd más, aki akkor is keresni fog, amikor azt akarom, hogy hagyjanak békén, és pusztán azért, mert aggódik, és mert éreztetni akarja, hogy nem vagyok egyedül. Ilyen ember él, létezik. Most is ott villog a neve a tálcán, megint írt.

Hagyok magamnak még jópár hetet, közben találkozom vele egyszer, hogy eldöntsem, mit akarok... És hogy vajon most lehet-e belőlünk valami. És "igen" csak akkor lesz belőle, ha már több, teljes lelki gyógyultságra utaló jel mellett még mindig úgy gondolom, hogy jó lenne.