"Úgy nézem az életemet, hogy nem veszek lélegzetet"

Vannak olyan napjaim, amikor egyetlen sor megy a fejemben... Nem tudom, mi a jelentőségük.
Előző bejegyzésemhez szándékoznék magyarázatot csatloni. Megpróbálom leküzdeni a " te jó ég, most mindenki látja, mekkora idióta vagyok"-érzést. Nem akarom magamba fojtani a szavakat. Szóval... baj volt, igen. Teljes mértékben magamnak köszönhetem. Felelőtlen és figyelmetlen voltam. Ám ez a figyelmetlenség saját lelkivilágomat érte. Oké, leszek lényegretörő, nem fogok kertelni. Csütörtök éjjel lefeküdtem P-vel. Nem tudom, miért. Talán... talán... ugyebár voltak terveim vele, álmaim, vágyaim azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék, hogyan viszonyuljon ő hozzám. Verbális megvalósulását láttam előző hétvégén, amikor telefonon beszéltünk. Még nem érdekelt, még idegesített, ha túl sokszor mondta. Találkozót beszéltünk meg csütörtökre. Ismételten cuccvisszaadás címszó alatt. És megbeszéltük, hogy megnézünk valami filmet. De aztán zenéket mutogattam neki, ő Csopakos képeket, aztán elsötétült a világ... Vagyis nem sötétült el, csak megszűnt. És ketten maradtunk. Egyszerre elkezdtem arra vágyni, amit ő kitervelt kettőnknek. Ezért nem ellenkeztem (sem vele, sem saját magam nem annyira -sőt egyáltalán nem- normális részével). Utána csak feküdtem az ágyon, és próbáltam felkutatni a fél órával az előtt még annyira mélyen átérzett szerelemfélét. Nem maradt semmi. Menni akartam, de megkért, maradjak még. Maradtam. Csak az járt a fejemben, hogy most mi lesz... Mi lesz M-mel. hogy tehettem ezt? El akartam tűnni, de már nem tűnt elég megnyugtatónak a felhő-utópia. Meg akartam szűnni. Aztán elkezdett valami motoszkálni bennem. A mondat, amit P-nek annyiszor elmondtam az elmúlt hónapokban: "Elég bátor voltál ahhoz, hogy megtedd... miért nem volt benned annyi bátorság, hogy elmondd?!" Bátor voltam a tetthez, a szavakhoz, a gondolatokhoz. Lesz ami lesz, szembe kell nézzek a dolgokkal. Nem ismételhetem meg azt, amit ő tett velem.
Hát vallottam. Péntek este találkoztam M-mel. Addigra már nagyon össze voltam törve. Tudta, hogy baj van, egyből rá is kérdezett. Vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam a száraz valóságot. Rosszabbul hangzott, mint elképzeltem. Talán még a világ is gyorsabban forgott velem. Minden mondatával egyre mélyebre süllyedtem. Csak annyi keringett bennem, hogy "te jó ég... én nem tudom, mit csinálok, ha most elküld." Hozzá akartam lépni, megölelni, de eleinte én egyet előre léptem, ő egyet hátra. Biztos voltam benne, hogy elküld... De aztán kibukott valami belőle "De basszus, én szeretlek...". És akkor leesett valami: "Basszus... én is..."
Ilyet többet nem csinálok. Meg is ígértette velem. Valamint azt is, hogy minden kapcsolatot megszakítok P-vel. Megígértem, tartani fogom magam hozzá. Bár most még néha felhívnám, hogy számonkérjem rajta minden egyes mondatát, cselekedetét.
M angyalnak hív.(Mindennek ellenére). És anno P is annak hívott. Vajon... kit látnak ők?