Zene.

Vagyis nem tervezem, hogy szúrok be zenét, de aztán lehet, hogy mégis, de ezt a sort akkor sem törlöm...

Leanderrel Hangfoglaláson. Rólam nem a legjobb, de itt abszolút nem én vagyok a lényeg...

Tegnap találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki az utóbbi időben munkásságával hihetetlen hatással volt rám. (Csak hogy bebizonyítsam: évek óta először az ő ihletésére ültem le írni) Ez az ember pedig egészen konkrétan Köteles Leander. Kalapács Józsinál és Kovács Koppánynál (Rómeó Vérzik) soha nem álltam  úgy, mint most... remegve mentem oda, és alig tudtam egy értelmes mondatot kinyögni.

Egészen konkrétan arról van szó, hogy itt van ez az ember a kedves mosolyával és közvetlen jelenlétével, és olyan egyszerű srácnak tűnik, aztán pedig meghallgatok egyet a zenéi közül és felülök egy áramlatra, ami csak repít, köveknek dobál, örvénybe visz. Kicsit mindig meghasonlok, amikor hallgatom, de a mondanivalója mégis lassan, mintha próbálna elvezetni valahova... Csak félek.

Mindegy-mindegy... Abszolút megtestesít ez az ember mindent, amit én tehetségnek hívok, ez a zene mindent, ami ahhoz kell, hogy engem jól a "földhöz b*sszon", mindent, amitől egy zene egyszerre dög és érzelmes... Lágyan bedarál...

November 3-án koncert. Én rájöttem, hogy nem tudok úgy igazán, teli torokból üvölteni, mert van valami gátlás bennem... De november harmadikán ott akarok lenni ezen a koncerten az első sorban, és vele üvölteni, hogy "Fáj ez a szereleeeeeeeeeeeeeem!!!!", mert még soha nem tettem meg hasonlót... Valahogy fel kell szabadítsam magam.... mert "Nem akarok többé megfelelni..."

Megpróbálok többet nem áradozni, de nem tudom megígérni...