az első nap igazán nélküle.

Mióta ismerjük egymást, ezt volt az első nap, hogy nem beszélünk. max lehet, hogy telepatikusan?! minden formában kommunikáltam volna vele, de mintha ő itt belül megszólalt volna, hogy neki még idő kell... vagy egyszerűen csak létezik valahol egy normális énem is. nem az, amelyik minden órában minimum egyszer lefutja őrült köreit: ő hogy bírja? ha nem beszélünk, elfelejt? ő kivel beszél helyettem? lehet, hogy máris rájött, mennyivel könnyebb nélkülem az élete? vajon akarja, hogy könnyebb legyen? vagy tényleg igaz volt, amikor olyasmiket mondott, hogy tényleg nehéz eset vagyok, de ő pont ezt szereti? vajon tényleg tudná szeretni? szeret?
úgy hiányzik... vajon ha akkor beismerem, hogy az az ölelés tényleg szerelmes volt és hogy megcsókoltam volna és hogy tánc nem volt annyira romantikus és nem fájt még soha, mint akkor az? ha hagyom, hogy hazacipeljen magával és ne engedjen el soha?

Kedves M!
Hogy hogyan telt ez a napom? reggel óta magamat átkozom...
csak fekszek, olvasok, s hagyom, hogy hullámokban törjön rám a fájdalom, mint másfél éve a műtét után, de hol vagy, hogy szorítsam a kezed, ha már elviselhetetlen? nem merek 10 percnél többet a családommal lenni, mert akaratlanul is összeszorul a torkom, könny szökik a szemembe... én nem akarom, hogy így lássanak, nem akarom, hogy véletlenül is rád haragudjanak.
te tényleg mindent megadtál, csak azt az egyet nem, ami úgy de úgy kellett volna. és a végén már úgy éreztem, mindened elveszem, de képtelen vagyok adni. de most már adnék mindent... magamat, mindenemet, csak... csak ne kelljen ennyire félnem.... csak szerethesselek... csak legyünk megint MI és ne csak te és én...