M és én szakítottunk. vagyis én vele, de ő is egyet értett... hát ami idáig vezetett, az elsősorban tudat alatt az összeköltözés téma... sehogy sem értettünk egyet.
Én 2011.okt.26-ra vártam, h addigra meglesz anyukájával a nagy beszélgetés az összeköltözésről, amire majd áldását adja, s csak egy fasza munkahely áll majd közénk, s aközé az élet közé, melyet elképzeltünk magunknak... de ebből a megoldásból az a kompromisszum született, hogy költözzem oda hozzájuk... a szüleihez. belementem, de visszakoztam. Én azt a nyugodt, higgadt M-et akartam, aki Hévizen volt, nem pedig azt az idegeset, aki otthon. Ês csak magamnak akartam, vezetni a kis közös háztartásunkat, megbeszélni vele (csak vele),h melyik nap mit eszünk, stb. ezzel a kompromisszummal úgy éreztem, picit hátbaszúrós, stb. lerombolva éreztem a közös jövőnket. csak mostanában jöttem rá, hogy onnantól mindig attól féltem, M-mel mindenféle közös terv csak hitegetés és végig görcsösen ragaszkodtam ahhoz az elképzelt képhez a közös életünkről, amit egyre távolabbinak éreztem. Azzal együtt én is távolodtam M-től. Előbb fiikai szinten (elhúzódtam. nem viszonoztam a csókját. ha megsímogatott, azt játszottam, h viszket), majd később bár majdnem mégis szimultán érzelmileg is. múlt héten már azt éreztem, nem szeretem, de ezt a hetet végigbőgtem, vagyis csak délelőtt, mert minden déltutánra szerveztem magamnak valamilyen programot, hogy ne kelljen egyedül lennem. tele voltam érzelmi hullámvölgyekkel, egyetlen stabil pont az egészben a fájdalom, amit érzek.
Tegnap R és én kimentünk a Margit-szigetre. ott volt M és G is. már amikor ülőhelyre vadásztunk, beléjük botlottunk, vagyis lehet, ők nem vettek észre, de én láttam. Aztán ők sétáltak el előttünk. Mivel R haja oldalt fel van nyírva, M távolról azt hitte, h egy pasival vagyok.
A lényeg, hogy a villamosmegállóban egymásba botlottunk, és megbeszéltük, 4-en iszunk tovább. G puding, így ő már a kocsmába sem jött be, mert fáradt volt. beszélgettünk minden féléről. néha rá mert nézni M-re és mindent megbántam. eszembe jutott egy csomó dolog a kapcsolatunkból, ami minket összekötött, s amit én elfelejtettem. azzal a mosolyával mosolygott, mint régen. az a mosoly mindig olyan dolgokat sugárzott, hogy kincsnek éreztem magam. úgy álltunk kinn a kocsma előtt, hogy az alkarom, arcom, fejem simogatta és azt mondta, szép vagyok. pedig napok óta alig eszem, alszom, de cserébe sokat bőgök, iszom, cigizek...
A szakításunk fura, felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Én valahol annak az elképzelt közös otthonnak romjai közt aludtam, s a dráma hercegnő tombolt, szétrombolva mindent.
go to the hell, fucking drama queen, I want my life back...
Én 2011.okt.26-ra vártam, h addigra meglesz anyukájával a nagy beszélgetés az összeköltözésről, amire majd áldását adja, s csak egy fasza munkahely áll majd közénk, s aközé az élet közé, melyet elképzeltünk magunknak... de ebből a megoldásból az a kompromisszum született, hogy költözzem oda hozzájuk... a szüleihez. belementem, de visszakoztam. Én azt a nyugodt, higgadt M-et akartam, aki Hévizen volt, nem pedig azt az idegeset, aki otthon. Ês csak magamnak akartam, vezetni a kis közös háztartásunkat, megbeszélni vele (csak vele),h melyik nap mit eszünk, stb. ezzel a kompromisszummal úgy éreztem, picit hátbaszúrós, stb. lerombolva éreztem a közös jövőnket. csak mostanában jöttem rá, hogy onnantól mindig attól féltem, M-mel mindenféle közös terv csak hitegetés és végig görcsösen ragaszkodtam ahhoz az elképzelt képhez a közös életünkről, amit egyre távolabbinak éreztem. Azzal együtt én is távolodtam M-től. Előbb fiikai szinten (elhúzódtam. nem viszonoztam a csókját. ha megsímogatott, azt játszottam, h viszket), majd később bár majdnem mégis szimultán érzelmileg is. múlt héten már azt éreztem, nem szeretem, de ezt a hetet végigbőgtem, vagyis csak délelőtt, mert minden déltutánra szerveztem magamnak valamilyen programot, hogy ne kelljen egyedül lennem. tele voltam érzelmi hullámvölgyekkel, egyetlen stabil pont az egészben a fájdalom, amit érzek.
Tegnap R és én kimentünk a Margit-szigetre. ott volt M és G is. már amikor ülőhelyre vadásztunk, beléjük botlottunk, vagyis lehet, ők nem vettek észre, de én láttam. Aztán ők sétáltak el előttünk. Mivel R haja oldalt fel van nyírva, M távolról azt hitte, h egy pasival vagyok.
A lényeg, hogy a villamosmegállóban egymásba botlottunk, és megbeszéltük, 4-en iszunk tovább. G puding, így ő már a kocsmába sem jött be, mert fáradt volt. beszélgettünk minden féléről. néha rá mert nézni M-re és mindent megbántam. eszembe jutott egy csomó dolog a kapcsolatunkból, ami minket összekötött, s amit én elfelejtettem. azzal a mosolyával mosolygott, mint régen. az a mosoly mindig olyan dolgokat sugárzott, hogy kincsnek éreztem magam. úgy álltunk kinn a kocsma előtt, hogy az alkarom, arcom, fejem simogatta és azt mondta, szép vagyok. pedig napok óta alig eszem, alszom, de cserébe sokat bőgök, iszom, cigizek...
A szakításunk fura, felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Én valahol annak az elképzelt közös otthonnak romjai közt aludtam, s a dráma hercegnő tombolt, szétrombolva mindent.
go to the hell, fucking drama queen, I want my life back...
2 megjegyzés:
nagyon sajnálom, hogy így alakult.
sajnos tényleg bele lehet fáradni a hitegetésbe, még ha a másik fél nem is annak szánja igazából. (most esik le, hogy épp hasonló témában ültem neki délután egy bejegyzésnek, de szerintem csak holnap érek a végére. viccesek ezek a párhuzamok...)
remélem, hogy hamar sikerül túltenned magad a fájdalmon. ha esetleg mégis újrakezdenétek, akkor pedig remélem, hogy jobban odafigyel ő is rád. sajnos tényleg rengetegszer van úgy, hogy a veszteség ébreszti rá az embert, hogy mit jelentett a másik, és hogy mi mindent tehetett volna meg azért, hogy jobban működjenek a dolgok.
Én is nagyon sajnálom!:( A facebookod alapján már sejtettem, hogy valami nincs rendben...
Nálam is érdekes a helyzet most, kicsit hasonló. De nekem nincs merszem lépni.
Megjegyzés küldése