manapság.

Szóval van meló, minden oké. 

Mióta találkoztam M-mel, megint visszatért belém az a szakítás után közvetlenül fellépő félelem, hogy mi van, ha ő igazából már nem is annyira akar engem, és már össze-vissza randizgat, esetleg azt csinálja, ami miatt két éve majdnem szakítottam vele. Egy folyamatos ideggörcs vagyok, néha el sem hiszem, mennyire. Félek ráírni, félek nem ráírni, félek kérdezni, félek hallgatni... Nem merem újabb találkozóra hívni, mert úgy érzem, az, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, nem feltétlen csak az én hibám, nehogy az legyen, hogy most én udvarolgatok és nekem kell teperni, hogy megint összejöjjünk... vagyis hát végig én voltam az, aki próbáltam rájönni, mi a baj a kapcsolatunkkal, kiakadtam, toporzékoltam, próbáltam mindenféle eszközzel kiszedni belőle, amit gondol. És mertem vállalni annak a szerepét, aki kimondja, legyen vége, hátha ezzel felrázom magunkat...

És persze én voltam az elutasító, távolságtartó, de vele meg nem lehetett problémákat megbeszélni. Zárkózott volt, úgy éreztem, nem figyel rám. Különben már elsőre felfogta volna, hogy nekem tényleg fontos az, hogy itt, Magyarországon is összeköltözzünk és ne a szüleihez, hanem külön, mert fontos és kész... De nem vette észre. Csak akkor... egy március közepi veszekedés alkalmával, amikor meg már jól késő volt. Pedig volt rá egy éve, hogy megértsen...

Szóval én most unom, hogy rossznak érzem magam... Tudom, hogy balhés voltam, távolságtartó, meg minden... De már leírtam azt hátbadöfős dolgot, hogy úgy éreztem, elárult, amikor nem tartott ki az összeköltözős tervek mellett. Meg nekem voltak problémáim és próbáltam megbeszélni és sehogy sem sikerült. Ő viszont soha semmiről nem beszélt. Még a kapcsolatunk végén is ránéztem és könnybelábadt szemmel mondtam neki, mennyire jól néz ki, de ő már nem mondta, jó ideje, akármit csináltam...

Szóval most azt akarom érezni kicsit, hogy szép vagyok, jó vagyok és hogy most ő is fog teperni... 

Én nem mondom el neki minden nap, hogy mennyire szeretek vele beszélgetni, és milyen jó lenne minél hamarabb találkozni... 

Na... ez a találkozó sem jött volna össze, ha nem erőltetem... ha rajta múlna, ki tudja, meddig kéne várni.

Na most majd meglátjuk... 

mások: valakit visszaengedtem az életembe, mert úgy éreztem, szüksége lenne rám. volt is. amikor nekem lett volna rá, úgy éreztem, eltűnt. most is kb eltűnt. jó lenne akkor is barátnak lenni, amikor csak úgy létezünk. nem csak akkor, ha kell valami... már akkor sem éreztem fontosnak magam, amikor kellett volna és akkor sem éreztem, hogy érdeklem, amikor kellett volna... most is csak addig volt kb rendszeres a kommunikáció, amíg nagyon szenvedett és csak róla szólt. a hülye én vagyok, mert hagytam. 

nem szeretem mindig jelentéktelennek érezni magam...