Két hónapja, hogy összeköltöztünk. Valószínű, utálja ezt a helyet. Hogy nem lett kapanénk, fürdőszoba szekrényünk, a bejársti ajtó akad, matracon alszunk... 

Én próbálok optimistán hozzáállni mindenhez, a lehető legjobbat kihozni. 

De szombaton a lehető legrosszabbat dobtam. Mindig azt érzem, ha nem vagyok vidám, csacska, akkor szerinte hisztizek. Hogy úgy érzi, nem mondhat nekem semmit, mert pl amikor egy 10 évvel ezelőtti képemre megjegyezte, hogy milyen szép voltam világos hajjal, világos ruhában, akkor az aszarul esik, mert már jó ideje nem hallom, hogy így és most szép lennék. 

A lényeg, hogy most megtudhatta megint, milyen a hiszti. Nem maradt monodráma, szépen bevontam mindenkit, őt is. Kijózanodtam, viheti a kutya a szerepem, már semmit nem úgy gondolok, vagyis de, csak nem annyira durván, hisztisen, toporzékolósan, trágárul. De út megbántottam, és viszi tovább a szerepet, immár ő is józanul, és nem tudom, én magamat ehhez hova igazítsam. Hát félek, na.