Tudtam, hogy van rajtam valami átok, hogy nem lehetek boldog. Amint leírom, kimondom, átgondolom, átérzem, hogy mennyire rendben van minden, az egész elromlik. Csak egy randit akartam, hogy beszélgessünk, borozgssunk, idilli pát napon voltunk túl, azt hittem, egy kis lazítás még belefér. Ám az idill közepette egyszercsak előveszi 100szor átbeszélt hiszijeim egyikét, hogy jegyezzem meg, hogy minden hisztim örök emlék. Majd szóba került, hogy lényegében unalmas az intim együtt töltött idő, gyakran nem érez semmit. Szóval szar vagyok ebben, mármint ezt a konklúziót én vontam le, 60szor megadva a lehetőséget, hogy rácáfoljon. De nem tette. Megmondtam neki a 60.elszalasztott lehetőség után, hogy én innentől bizony nem akarok úgy vele lenni. Mert végig csak az menne a fejemben, hogy béna vagyok, nem érez semmit. És most félek attól, ha közeledni fog, nem tudom, hogy reagáljak. Félek, hogy egyszerűen csak elbőgöm magam, ami adott szituációban semmit nem oldana meg. 

Amúgyis. Minek erőlködjek ebben az egészben, ha a legelső veszekedésünktől kezdve még soha semmit nem bocsátott meg nekem igazán, és ha mindig minden valaha elkövetem hibám újra meg újra a szememre van hányva? Már rég megjegyeztem, hogy a rossz dolgok örökre belevésődnek, de emellé az elmúlt fél évből semmi jó nem került fel. Az elején még jó volt, aztán két veszekedés, és minden elromlott. És mindig minden az én hibám, az is, hogy nem tujuk megbeszélni, mert ő sosem vállalja a felelősséget, mindig mindent rám hárít, és amikor kikérem magamnak, hogy csak engem vádol, úgy érzi, nem hallgatom meg. Mindig meghallgatom. Mindig és mindig ugyanaz, de valami mindegyikből hiányzik: hogy elismreje, hogy valaha is hibázott. Neki mindig mindenre van mentsége. Nekem nem lehet. 

Nem tudom ezt tovább csinálni. Vasárnap hazamegyek, és csak kedden jövök vissza. De nem tudom, akarok-e majd.