Csak úgy mellékesen: nem gondoltam volna, hogy valaki tud ennyire hiányozni. Ez a kis lakás itt ugye a mi életünk, és ez most rohadt üres nélküle. A dudorászás, a szék nyikorgása, a cuppanás, ahogy puszit küld. Full nyálas hülyeség.
Azt sem gondoltam volna, hogy tudok valakit ennyire szeretni. Eltelt majd egy év, és még mindig megőrülök érte. Néha kicsit fura, és veszekszünk és akkor inkább tőle őrülök meg, mert még nem láttam embert, aki ennyire ne értené meg, hogy a nők mennyivel máshogy gondolkoznak, mint a férfiak. Azt hiszem, ez a legnagyobb hibája. Mondjuk néha azért mókás is tud lenni :D
Persze azt hiszem, belőle sem hozott ki más még ennyiféle érzelmet. Olyan sokfélének, annyira érzékenynek látom néha, mint amit sosem gondoltam volna róla.
Kicsit néha olyanok vagyunk, mint valami fura öreg házaspár. Én vagyok a rigolyás nagyika, akinek vannak hülyeségei meg minden, amik ha nem jönnek össze, kész is van a házisárkány. Ő meg az a tipikus papika, aki néha morog butaságok miatt, mindig a mamira, aki igazából semmiről sem tehet. De mindemellett imádják egymást.
Én vele az a mami-papi akarok lenni, akik kiesnek abból a pakliból, hogy a szerelem évek múltán átalakul és már nem szerelem lesz. Ő az a típus, aki megköveteli, hogy adjak magamra, és akinek mindig tetszeni akarok.
Őszintén szólva ennyire még senki nem volt hozzám közel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése