Távol a civilizációtól...

Igen, még mindig kicsiny hazán nemkicsiny fővárosában élek, annak is az egyik lepezsgőbben dobogó részében (nyócker, jeee), csak épp a tmobil szűntette meg az ingyenes facebookot, és mivel kőkori, még csak félokos telefonomon nincs wifi (de érintőképernyős és szerintem kalapálni is lehetne vele.... hány esést élt túl...), teljesen elzárva érzem magam a civilizációtól a napnak azon szakaiban, amiket unalmamban a közösségi oldalon szoktam tölteni... ezen felbuzdulva például belemerészkedtem a jegyzeteimbe a telefonomon, és a recepteken túl (vajon ha nekiállnék elkészíteni, rájönnék, hogy azok mik?) elolvastam korábbi - többnyire alkoholmámorban született - verszerű képződményemet.... és akadt köztük, ami tetszett. bár 100%-ban egyik sem, de vannak ütős részek. Mivel kedvesem éjszakai műszakban van, én pedig szabadon garázdálkodhatok a világhálón, íme:

Bakker, szeretlek, de olyan jó lenne minden este ezt a te szádból is hallani, 

Mert ettől nem érzem magam tehernek, 

csak olyannak, akit lehet vállalni.

Nem, akarok teljesen az agyadra menni, 

csak tudni akarom, hogy amikor kellene, 

ott leszel-e velem, 

vagy csak a másik oldaladra fordulsz.

Neked adnám mindenem, ha tudnám, tényleg kellek.

Éveket fecséreltem másra, s már az árnyékomtól is félek.

Mindenem feldobtam, s csak várom, hova esik le, 

érzem, hogy szétbomlik tudatom, de nem tudom, javítható-e.

Szar érzés, mikor más szájából koldulsz

Értékelhető énképet, 

mert a sajátod már rég elkopott,

s lemosnád a rémképet,

azt a régi gnómot, 

mi mindennek a legalja, s tölt még egyet a pohárba:

szar vagyok, de CSUHAJJA!

                                                            2013. 08. 20.

A sorok persze eléggé kuszák, épp józanul, több mint egy év távlatából elképzelésem sincs, hogyan képzeltem el ezt akkor. De emlékszem az önultálatra, és a boldogságra, ami eléggé vegyesen kavarogtak bennem, és eléggé furcsa időszak lett belőle. Tudat alatt szerintem utáltam magam M miatt, az pedig furcsa, hogy alig egy hónap együttlét után mennyire szerettem L-t és mennyire féltem tőle, és mennyire a részemmé vált már akkor is az egész. 

Néha még mindig bizonytalan vagyok, hogy kellek-e neki, mert nem minden nap telik a teljesen tökéletes összhang jegyében, de hálát adok (szerintem lehet, hogy magamnak), amiért nem záródnak úgy bulik, hogy mi összeveszünk, és a lehető legtöbb ocsmányságot, gorombaságot vágjuk egymás fejéhez. Nem mintha nem aludtam volna 3 hete barátnőmnél, mert annyira meg voltam bántva, de mégiscsak: megbántott, én sírdogáltam kicsit, elköszöntem mindenkitől, hazajöttem a cuccaimért, és leléptem. Másnap este hazajöttem, megbeszéltük, de cserébe megspóroltunk egymásnak egy csomó undorító dolgot, amit egymásnak mondanánk. 

Mindegy, még mindig rejtély számomra néha ez az ember, de valami belső, ösztönszerű hang egyre többször súgja meg, mit kell tennem adott helyzetben, amiből neki és nekem is a lehető legjobb doglok sülnek ki. 

Nagyon sokat fejlődtem, mióta vele vagyok. Jobbnak érzem magam. És őt is :)