Már csak 2 napom maradt Tb-on... annyira hihetetlen, ahogy elrepül az idő. És az, hogy most örülnöm kéne, mert fél éve várok erre a lehetőségre, de mégis inkább félek. Félek, hogy nem fogok tudni beilleszkedni, nem fogok tudni elszakadni, nem tudok tovább lépni. Pedig muszáj. Eléggé belekerültem egy depresszív hullámba. Nem tudok kikelni az ágyból, nem tudom rávenni magam magam miatt semmire... még ha arról van szó, hogy valakivel találkozzak, akkor megy, de mondjuk le akarok menni sétálni egyedül, akkor nem megy...
Tény, hogy fáradt is voltam, tény, hogy magányosnak érzem magam, nem mindig olyan egyszerű egyedül lenni. Az, amikor a tejles magány szakad rám. Amikor nincs kihez szólni, de úgy érzed, meg sem érdemled. És elkezdek olyanokat halucinálni, hogy jobb lett volna, ha nem szakítok A-val. Mert akkor nem lenne mindez. De aztán észhez kell térítsem magam. Ő sokkal boldogabb mint velem valaha is lehetett volna és a szakítás a legjobb dolog volt, ami kettőnkkel történhetett és valójában soha egyetlen percig sem bántam meg. Egyszerűen csak a tudat, hogy most mindentől, ami biztos volt az életemben, amitől tudtam, hogy ki vagyok, most elszakadok, és ez ijesztő...
Titokban attól félek, hogy ki sem tettem a lábamat, de már elfelejtenek...
3 év... hihetetlenül izgalmas, érdekes, tanulságos 3 év. Remélem, nem fogom megbánni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése