Annak idején (két hete), amikor még a beosztásom csináltam, arra gondoltam, hogy majd csütörtökön nem dolgozom, mert P-vel leszek, pénteken szintén nem, talán pont ugyanezek az okok miatt, vagy mert úgyis hűdeelfoglalt leszek. Megyek majd uszodába vagy könyvtárba, úgyis olyan sok felhasználatlan energiám marad. Csak hát a felgyülemlett energiám arra fordítódik, holgy ne zaklassam ímélben (telefonomon nincs pénz). Bár már az őrület mellett ennek is a határát súrolom. Nem, nem miatta, erről ő most nem tehet. Végülis mára nem lett semmi programom. Reggel felidegesített, hogy kb. 1 hete senkit nem érdekel, hogy 7kor én még javában alszom, mert lehet, hogy előtte való nap már majd szétrobbant a fejem. Olyan zörgés meg mindenféle van. Már-már azt hiszem, direkt. De attól még ideges leszek. Aztán ma is ez volt. Így kb. reggel 8-tól fenn vagyok. Egész nap csak a portásnéninek köszöntem meg néhány ismerősnek a koliból. Így történt, hogy ma felajánlottam némi kaját P-nek, hogy hátha akkor lesz normális társaságom. Csak aztán ők most leléptek valahova a városba.
És én most itt vagyok és morc vagyok és dohányozni volna kedvem, de már nincs egy szálam sem.
És P-nek megint hisztiztem. Csak olyan fura a viselkedése. Meg miért akarják a haverjai becsajoztatni? vagy mi. egyrészt ha engem szeret, akkor mi értelme lenne? Másrészt meg ha úgy gondolják, hogy könnyebb lenne neki, akkoris, miért? Ő szakított velem. Akkor vagy vállalja a következményeit egyedül, vagy ha szeret, akkor szeressen tényleg, mert... én nem tudom. csak hiányzik.
És lehet, hogy hülyeség lenne. de nélküle akkor is én érzem magam fél embernek, nekem hiányzik, én töprengek azon, hogy mi lenne, ha ő és én megint, én vagyok tanácstalan, én nem tudom lefoglalni magam, én akarok a falnak menni nélküle, és én vagyok, akit nem érdekel az, hogy esetleg pár hónap múlva elmúlik, mert én akarom őt, ha kell, minden hülyeségével. És nem kérem azt a régi P-t, akit szerettem. Én olyasmi P-t szeretnék, aki tegnap ölelt a Margit-szigeten: minden érzését beleadva. Ahogy őt öleltem, picit olyan volt, mintha a világot ölelném át.
Én próbáltam korábban másokkal. Nem egy emberrel jöttem össze, hogy na, most jó lesz, végre komoly kapcsolat. Csak nem tudtam érezni. És most először sikerült megnyílnom valaki előtt. Nem értem, hogy fajultak idáig a dolgok. Hogy ott ültünk a padon, egymás karjaiban, reszketve az értelem és érzelem harcától. Tudom, nekem is részem volt ebben: nem tudtam normálisan leközölni a problémáim. Türelmes akartam lenni, és gyakran addig-addig tartottam magamban minden gondomat, amíg el nem jött az a pillanat, hogy akkor most kibukok, és akkor elmondok, fejéhez vágok mindent, és nem egyszer. És utána nem tudtam visszazárni a palackból elszabadult szellemet. Mindig csak puffogtam és pattogtam. A végén már azért hisztiztem, hogy mi az, hogy hisztisnek gondol. Rászolgáltam a jelzőre.
Azt mondta, attól fél, hogy tönkretesz idegileg. De ez az egy hét nélkül 100000000000000szor őrjítőbb, károsabb volt, mint előtte az a pár hét. Mert most akárhova megyek, mindenről ő jut eszembe. A vonatról, a sínekről, az égről, egy hülye poénról, egy csacsogó kisgyerekről, egy ölelkező szerelmespárról, a szél símogatásáról.
Annyi mindent jelent nekem, hogy ha el akarnám felejteni, minimum a szívem tépném ki. Utána viszont már nehezen lennék az, aki előtte voltam. Ő részem lett. része az életemnek, a gondolkodásomnak, a mozdulataimnak.
Én nem vagyok benne biztos, hogy mással megismételhető-e ez a nagy szerelem, azt egyenesen kétlem, hogy felülmúlható-e.
"
És én most itt vagyok és morc vagyok és dohányozni volna kedvem, de már nincs egy szálam sem.
És P-nek megint hisztiztem. Csak olyan fura a viselkedése. Meg miért akarják a haverjai becsajoztatni? vagy mi. egyrészt ha engem szeret, akkor mi értelme lenne? Másrészt meg ha úgy gondolják, hogy könnyebb lenne neki, akkoris, miért? Ő szakított velem. Akkor vagy vállalja a következményeit egyedül, vagy ha szeret, akkor szeressen tényleg, mert... én nem tudom. csak hiányzik.
És lehet, hogy hülyeség lenne. de nélküle akkor is én érzem magam fél embernek, nekem hiányzik, én töprengek azon, hogy mi lenne, ha ő és én megint, én vagyok tanácstalan, én nem tudom lefoglalni magam, én akarok a falnak menni nélküle, és én vagyok, akit nem érdekel az, hogy esetleg pár hónap múlva elmúlik, mert én akarom őt, ha kell, minden hülyeségével. És nem kérem azt a régi P-t, akit szerettem. Én olyasmi P-t szeretnék, aki tegnap ölelt a Margit-szigeten: minden érzését beleadva. Ahogy őt öleltem, picit olyan volt, mintha a világot ölelném át.
Én próbáltam korábban másokkal. Nem egy emberrel jöttem össze, hogy na, most jó lesz, végre komoly kapcsolat. Csak nem tudtam érezni. És most először sikerült megnyílnom valaki előtt. Nem értem, hogy fajultak idáig a dolgok. Hogy ott ültünk a padon, egymás karjaiban, reszketve az értelem és érzelem harcától. Tudom, nekem is részem volt ebben: nem tudtam normálisan leközölni a problémáim. Türelmes akartam lenni, és gyakran addig-addig tartottam magamban minden gondomat, amíg el nem jött az a pillanat, hogy akkor most kibukok, és akkor elmondok, fejéhez vágok mindent, és nem egyszer. És utána nem tudtam visszazárni a palackból elszabadult szellemet. Mindig csak puffogtam és pattogtam. A végén már azért hisztiztem, hogy mi az, hogy hisztisnek gondol. Rászolgáltam a jelzőre.
Azt mondta, attól fél, hogy tönkretesz idegileg. De ez az egy hét nélkül 100000000000000szor őrjítőbb, károsabb volt, mint előtte az a pár hét. Mert most akárhova megyek, mindenről ő jut eszembe. A vonatról, a sínekről, az égről, egy hülye poénról, egy csacsogó kisgyerekről, egy ölelkező szerelmespárról, a szél símogatásáról.
Annyi mindent jelent nekem, hogy ha el akarnám felejteni, minimum a szívem tépném ki. Utána viszont már nehezen lennék az, aki előtte voltam. Ő részem lett. része az életemnek, a gondolkodásomnak, a mozdulataimnak.
Én nem vagyok benne biztos, hogy mással megismételhető-e ez a nagy szerelem, azt egyenesen kétlem, hogy felülmúlható-e.
"
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt |
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! |
Mert benne élsz te minden félrecsúszott |
Nyakkendőmben és elvétett szavamban |
És minden eltévesztett köszönésben |
És minden összetépett levelemben |
És egész elhibázott életemben |
Élsz és uralkodol örökkön, Amen. /Juhász Gyula-Anna örök/ |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése