Már nem.

Az utóbbi pár napban sokat gondolkoztam. Az 5 este közül 3-szor ugyanazokkal a gondolatokkal feküdtem le. Ezek pedig a következők:

• Igen, bunkó volot, egyszerűen hülye vagyok, hogy mindent lenyeltem neki.
• Lehet, hogy átmeneti időszak, nem végleges, de k*rvára elcs*szett mindent.
• Az utóbbi időben biztos vagyok benne, hogy már nem engem szeretett, hanem (és értsd szó szerint is): magát szerette bennem.
• Vannak elvárásai az emberek felé, a teljesítménye viszont egyenlő a nullával.
• Nem érné meg megint újrakezdeni, pláne nem arra várni, hogy majd megint összejövünk. Egy ideje tök jól esett volna pasizni. Most megvan rá a lehetőségem.
• Nem kellettem neki, és csak egy bizonyos töltelék voltam az ugyanolyan napjaiba: számítógép, mászkálás ide-oda.
• Nem vagyok benne biztos, hogy a csütörtöki találkozót, meg a kontakt dolgot nem azért erőlteti, mert bűntudata van. (Az biztos nem azért, mert barátként is, de kellek)
• Változatlanul nem értem, hogyha már hetek óra telt nála a pohár, mi a fenéért nem tudott mondjuk múlt kedden dobni, vagy 3 hete. Minek halasztgatta eddig? Két hete a bátyám diplomaosztó utáni afterparty-n nem épp úgy néztünk ki, mint akiknek gondjaik vannak a kapcsolatukkal.
• HOGY LEHET VALAKI EKKORA BUNKÓ?

Persze-persze, sajnálom, mert két év, az két év. Tegnap beszélgettem Laccal. P neki úgy nyilatkozott, hogy ez az egész már megszokássá vált. Nekem azt mondta, az összes többit szemétségétől az érzelmei miatt különbözik ez. Utálom, ha csak egy reflex vagyok.
Ja, igen: már azt találtam tegnap este furcsának, hogy vannak normális pasik. Épp hogy csak tervezgetni nem kezdtem a DB-s sráccal a közös jövőnket azért, mert amikor a bőröndömet segített felvinni a 6 lépcsőfokos kis lépcsőn, utána pedig még jóéjt is kívánt.
Lehet, hogy ha ő az igazi, akkor majd megtanulunk kompromisszumokat kötni. De szerintem ő világ életében megmarad az a követelőző, önző, utálatos kisgyerek, aki vicces mondatokat mond, ha a) érzi, hogy szarban van, b) valakivel épp bratyizni próbál, amúgy magasról szarik az őt körülvevők fejére.
Nagyon-nagyon sok terhelő dolgot írtam le ide. Még több van bennem. Azt hiszem, már sikerült megnyugodnom. Tudom, hogy mit veszítettem, bár a pozitív és negatív dolgokat összeadó-kivonó számla végösszege: nem kell több erőt, ideget, energiát (ténylegesen) pazarolni olyan emberre, aki ezt már rég nem érdemli meg; nem kell amiatt parázzak, hogy szakít velem; lehetek önmagam; független vagyok.
Még nem vagyok nyugodtabb, mármint idegileg nem. Nem is tudom, akarom-e látni csütörtökön. És ha találkozunk, pofonnal vagy kedves szóval fogadjam? (Előbbit érdemelné.)
Ha sírok, azt a P-t síratom, akit még szeretni tudtam. Őt már nem tudnám. Talán az emlékét, talán a szerelmet benne. Ez pedig véletlenül sem lenne az, ami nekem kell. Először történelmemben azoknak adok igazat, akik nem értették, miért vagyunk még mindig együtt. Csak vánszorgás volt, semmi más.