Sajnálom.

Nem tudom, mit vártam, ha ezt látja. A legszarabb, hogy mire olvassa, már rég nem úgy gondolom. Erre való nyilván a blognak az a része, hogy lehet törölni, illetve eltűntetni bejegyzéseket.

Nem, igazából nem érzem elbaszottnak a kapcsolatot, csak ez akkor így esett ki belőlem. Mondunk, teszünk dolgokat, amik rosszul esnek, és amik ha később eszünkbe jutnak, minden eltelt napot megkeserítenek. 

Ez is egy ilyen lett. 

Nem, nincs olyan, hogy boldogság. Amint megszületne, minden összeomlik. Ha egy munkanap pörgős, olyan, amiben örömöm lelem, hazaérek, és valami rossz dolog vár. Pl. ma is. Elolvasta a blogom. Nyilván nem alélt el a boldogságtól. Mégha legutóbbi bejegyzésemnek vannak olyan részei, amik megmásíthatatlanul a valóságot tükrözik, mivel a harag és csalódottság szülte, bizonyos értelemben csak egy hatalmas pofon. Neki. És a legviccesebb, hogy azért választottam pont ezt a közeget, hogy kiadjam magamból, hogy őt ne bántsam akkor, amikor minden negatív érzelem, gondolat elérte bennem a tetőpontját.

Szar módszer. 

Várok még kicsit, és bezárom a Kacsaúsztatót. Nem tudom, hogy, milyen formában fogom folytatni, és azt sem, folytatom-e.

Nem lehet úgy írni, hogy olvassa, és nem lehet csak olyat írni, ami neki tetszik, sem blogba, sem magánbeszélgetésbe. Grafomán vagyok, minimum 15 éve kezdődött, volt pár törés, a papír nem ihlet meg, eddig ide jártam lazítani, kiadni, ami bánt, de most nem tudom...Az úgy nem megy, hogy fáj, bánt, napokig, és nem írom le...