Van egy csendes társ, ki mellém szegődik néha és eltérít minden célomtól, nem hagyja, hogy boldog legyek. Leül mellém, képeket görget elém olyan pillanatokról, amiknek nem lett volna szabad megtörtenniük s fülembe súgja: "te figyelj, és mi lenne, ha..." Ez a magány. Képtelen gondolatok olyan dolgokról, amik sosem léteznek/léteztek. Csak ül és elvesz minden erőt, mindent célt, minden lendületet. Mert hagyom neki, mert hagytam, mert elég volt egy pillanat, hogy megremegjek, elkezdjek vágyni valakire, hogy egész nap utána ácsingózzak, hogy belemenjek, hogy elérjem azt a pontot, amikor egyszerre vagyok saját filmem rendezője és a főszereplője, a drama queen, A SZINGLI, a csábító. Mert lehetőségem volt rá, és egyből azt hittem, jogom is. Meginogtam, a földre zuhantam, ott maradtam... Egyszerre van bűntudatom (nem magam miatt... Miatta...) És közben visszasírom azt a "néhány tegnapi percet"...
Nem kereshetem önmagam úgy, hogy közben másra vágyom, és nem kereshetem úgy az igazit, hogy még magamat sem találom.
Épp nem tudom, hogy állok ebből talpra... Rengeteg dolog vár még rám, de mindenre kell még várni... 3 hetet, 6 hetet, 2 hónapot... csak türelmet szeretnék... De azonnal.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése